Egy Duna-parti vésetre
„Sághy 1936 VIII nyilaskereszt”
Sághy ott ült a Duna-parton.
Ott ült és vésett két hörpintés között.
Augusztus.
Partra vetett haltetem a nyári állóképben.
Vajon tervezi már,
ahogy kése dühös hegye mélyebbre szántja
a barázdát a rakpart kövébe?
Vajon akkor majd megteszi?
Hézagok a történelemben,
amelyben talán Sághy is elfoglalta a helyét.
Hézagok, amelyeket alig tapaszt be bármilyen forrás.
Viharfelhőket kavar fel a túlparton a szél.
Rakparti homok üt szemen.
Előttem ismét a haltetem mered szemetlenül.
Sághy nem ül már a Duna-parton.
Néhány méterrel arrébb,
majd’ 90 év múltával,
az 1936 augusztusában fogant
kósza ötletének megvalósulása
fölött dicstelenül villognak a
turisták fényképezőgépei.
[Két tonna haj…]
Két tonna haj.
Egy tonna foltozott edény.
Fél tonna páratlan cipő.
Fél kar, negyed láb.
Műtüdő és fűző.
Mindaz, ami a tartalmától megfosztott
életekből hátramaradt,
most opálos-kékes fényű,
visszaverődő üvegek mögül
sejlik elénk.
Ha a haj mesélni tudna,
elmondaná, milyen volt az utolsó szél,
amely meglobogtatta?
Ha az edény mesélni tudna,
elmondaná, milyen volt az utolsó
falat étel, amely szájhoz ért?
Ha a cipő mesélni tudna,
elmondaná, milyen volt a kavicsos út,
ahol még utoljára földet ért?
Ha a műláb mesélni tudna,
elmondaná, akarta-e vinni tulajdonosát
a legutolsó útra?
Ha a vitrin mesélni tudna,
elmondaná, milyen a múlt hallgató tárgyait
a megtekintés börtönébe zárni?
Marton Réka Zsófia (1987) költő.