Egy igaztalanul elfeledett költőnő
Nagy Méda (1889–1984)
Nagy adósságai vannak a két világháború közti magyar irodalommal foglalkozó
irodalomtörténészeknek, mert 1990 után a két világháború közötti időszak
költői és írói közül nem mindenki lett még „újrafelfedezve”, mint a kilencvenes
években politikai okokból Tormay Cécile vagy Wass Albert. Igen hosszú a névsora
a harmincas években itthon és külföldön egyaránt nagy népszerűségnek
örvendő íróinknak. A római La Sapienza Tudományegyetem magyar tanáraként
fel kellett hívnom olasz diákjaim figyelmét, hogy a 20. század első felében
több mint félszáz magyar írónak és színdarab-írónak jelentek meg művei olasz
fordításban is,1 melyeket máig meg lehet venni a római antikváriumokban. Jó
volt magyar irodalmat tanítani egy olyan országban, ahol a magyar regények
és költők művei 1870-től az egészen a múlt századon keresztül olvashatók voltak,
és maradtak máig.2 Ezzel szemben a magyar olvasóknak az ötvenes évektől
kezdve, egy-két kivételtől eltekintve, le kellett mondaniuk a két világháború
közti időszak külföldön máig ismert és olvasott magyar írók műveiről, amelyek
közül néhányat külföldön a mai napig kiadnak, mint például Körmendi Ferenc
Budapesti kaland című regényét 2010-ben ismét megjelentette a a nagy milánói
Bompiani-kiadó. Sajnálom, hogy a hazai kiadók nem, vagy csak ritkán vállalkoznak
a húszas-harmincas évek népszerű írói és költői műveinek kiadására.
Ezért örömmel fogadtam el a Szent István Társulat kérését, hogy legyek a lektora
volt gimnáziumi tanárnőm, dr. Szauder Mária édesanyja, Nagy Méda kiadásra
kerülő verseskötetének. Óriási meglepetésben volt részem, mert megismertem
a harmincas évek egyik legérdekesebb, mélyen vallásos feminista
magyar költőnőjét, aki nemcsak verseivel, hanem ifjúsági és történelmi regényivel
is Ignác Rózsa mellett az egyik legolvasottabb nőírónak számított a második
világháború előtti Magyarországon.
Nagy Méda (Kovács Antalné, Nagy Margit) 1899-ben született. Szüleivel a Zala
megyei Nemesbükön éltek, ahol édesapja a falu tanítója volt. Még nem volt ötéves,
amikor édesapja meghalt, így őt özveggyé vált édesanyja és nagymamája
nevelték Ócsán. A Budapest Erzsébetvárosi Tanárképző Főiskolán végezte tanulmányait,
és rendszeresen bejárt a Pázmány Péter Egyetem bölcsészkari óráira
is. Már ekkor kialakult az irodalom iránti érdeklődése. Amikor férjével gyerekeik
születése után Pestre költöztek, Pesterzsébeten kapott tanári állást. A gyermekei
nevelése és a tanári munka mellett rendszeresen járt színházba és irodalmi
estekre, verseket és novellákat kezdett írni, amelyeket elküldött a különböző
folyóiratoknak. 1932-ben a Nyugat közölte három versét, és a folyóirat novellapályázatán,
1936-ban díjat nyert. Mivel már létezett egy Nagy Margit nevű
prózaírónő, ezért felvette a Nagy Méda művésznevet. Versei és novellái rendszeresen
megjelentek a korabeli női és katolikus lapokban. Hamarosan a kiadók
is felfedezték, és egymás után adták ki ifjúsági és történelmi regényeit és ezen
belül is elsősorban a leányregényeit. 1934-ben és 1936-ban két verseskötete jelent
meg a Pázmány Péter Tudományegyetem nyomdájának kiadásában (Asszonyoknak
üzenem, Mélyből hoztam). A két köteteknek igen jó kritikai fogadtatása volt.
A Nyugatban Kardos László (Pándi Pál apja) és Vas István, az Életben pedig
Rónay György írtak recenziót a költőnő verseiről.
Tormay Cécile halálát követően megalapította a magyar női költők és szépírók
„Ráskay Lea-körét” (amelynek tagja volt Gáspár Margit, Ignác Rózsa, József
Jolán, Károlyi Amy, Kosztolányiné Török Ilona, Palotai Boris, Török Sophie,
összesen hetvennégyen). 1945-ben még felvették (az „olasz futurista” Gáspár
Margittal egyidőben3) a Gergely Sándor által vezetett Magyar Írók Szövetségébe,
de mivel a háború után katolikus lapokban jelentek meg versei és novellái,
valamint történelmi regényeinek témái miatt „reakciós-katolikus írónak”
számított,
1947 után kikerült a „hivatalos” irodalmi életből. Verseit és novelláit
az irodalmi lapok többé nem közölték. Pest környéki iskolákban tanított 1960-ban
történt nyugalomba vonulásáig. 1963-tól versei ismét megjelentek a Rónay
György által szerkesztett Vigíliában, valamint az Új emberben és a Katolikus Szóban,
de ezeknek már nem volt kritikai visszhangja. Nagy Méda lánya halála
után három évvel, 1984-ben halt meg. A 20. század egyik legjelentősebb magyar
nőírója halálának nem volt visszhangja, pedig 45 éves írói működése alatt két
verskötetén túl verseit folyóiratokban és költői antológiákban is közölte. 360
novellát, hat történeti és tíz ifjúsági regényt tudott megjelentetni 1949-ig, de több,
már elkészült regénye kéziratban maradt, amelyeket az Országos Széchényi
Könyvtárban őrzik.
Az idei könyvhétre kiadott könyv a költőnő 1934-ben és ’36-ban kiadott két
kötetének verseit tartalmazza, amelyekben a hozzá hasonló sorsú polgárasszonyok
lelkületét jelenítette meg. A versekből jól látszik, hogy téves volt az ötvenes-
hatvanas éveknek az a beállítása, hogy „úriasszony nőköltő” lett volna,
„ráadásul” katolikus. Ezeket a verseket nem egy otthon unatkozó úriasszony,
hanem egy kültelki általános iskolákban tanító, gyerekeit egyedül nevelő asz-
szony írta társainak, hogy saját érzései kifejezése révén megoldást nyújtson
a korban megszokott nem könnyű asszonysorsuk elviseléshez.
Nagy Méda nem tartozott a 20. század lázadozó nőírói közé. Ő nőíróként
nem „férfias lírát” képviselt, hanem igazi női verseket írt. Verseiben az iskolákban,
kórházakban és hivatalokban dolgozó családanyák életének problémáira
akarta felhívni a figyelmet. Megítélésem szerint Kaffka Margit óta nem volt
még egy ilyen bátor asszony a magyar nőírók között, aki ráadásul igazi költő is
volt. Rímtelen szabadversei Kassák Lajos és a Nyugat költőinek hatását mutatják,
és művészetileg máig megállják helyüket a 20. század első felének irodalmában.
Versei kendőzetlenül szólnak az asszonysorsról. Sokkal szívbevágóbbak,
mint a századelő feminista nőíróinak provokatív lázadása. Ők „férfiírók” akartak
lenni, ezzel szemben Nagy Méda nemcsak feminista, hanem igazi nőköltő
volt, aki verseiben a hozzá hasonló sorsú, házasságban élő asszonyok nevében
írja le, hogy mit érzett egy művelt, érzékeny nő a korban érvényes társadalmi
szokások és a vallás erkölcsi parancsai, a családi élet és a tanári pálya szorításában.
Nem véletlen, hogy a Nyugat folyóirat és más irodalmi lapok szerkesztői
helyt adtak verseinek, amelyek igazolásai annak, hogy a női sors belső problémái,
fájdalmai és örömei megjelentetésének helye van az irodalomban. Kardos
László az Asszonyoknak üzenem című kötetéről a Nyugatban megjelent recenziójában
így mutatta be az új költőnőt: „Nagy Méda verseskönyve tipikusan női
könyv: minden lapján az asszonyi lélek tájait festegeti, válságait bogozza, s ha
nem ily sajátosan női téma bukkan elébe, azt is igyekszik – szerepéhez híven –
asszonyi szemszögből látni és megformálni. […] Azok a versek, amelyekben
az asszonyi szomorúság olyan ijesztő, megkopasztott egyszerűségben jelentkezik,
mintha egy hervadt munkásasszony testéről húznák le a kórházi takarót.
Ezekben Nagy Méda néhány négyzetméternyi új területet hódított líránk
számára.”4
A Szent István Társulat kiadója által a könyvhétre kiadott könyv Nagy Méda
korábbi két kötetének (Asszonyoknak üzenem, Mélyből hozom) verseit tartalmazza,
kiegészítve a Vigíliában 1963–1982 között megjelent „istenes versekkel.” Verseiben
az asszonyoknak üzen a „Mélyből”. Még hozzá olyan asszony, aki „sohase
ismerte a könnyű selymek / és tapadó bársonyok gazdag pompáját testéhez
simulni”, akinek joga van feltenni az asszonyok nevében a férfiaknak az
örök kérdést: „mit akartok velünk?, miért a többi idegszál, ez a több vágy, / s ez
a tépettebb lélek az Emberfia nagy szenvedései?” A költőnő keserűen megvallja:
„Nem vagyok ember, asszony vagyok csak, / könnyen dobált játékszere a férfivágynak…
Furcsa keveréke az angyalnak, állatnak.” Egyik versében felsorolja,
hogy a világ különböző országaiban élő nők életét, akiknek sorsa „a szenvedésben
az Isten fiával rokon”. Harmincéves korában kezd saját megöregedéséről
írni. Férjének írt versében kérdezi: „Mit nézel rajtam? / csak fáradt vagyok:
a munka… ne hidd, hogy szenvedek! / De egy ilyen nézésed jobban fáj, / mint
a rózsák és az idegen asszonynak / küldött levelek. / Egy ilyen nézéssel ölöd
meg bennem az asszonyt! / csak anya vagyok már, és feleség, / terített asztal,
tiszta szoba, / és nem több az arcom, / mint egy megszokott kép a falon.”
A házasélet egyedüllétében két vigaszt talál: gyerekei és a természet iránti
szeretetet. A gyerekeket Isten remekeinek tartja: „Isten remeke, / sziromcsoda: /
kislányom arca. (Fűszeresebb, mint Magdolna olaja).” Külön csoportot alkotnak
azok a versek, amelyek saját falusi gyerekkoráról, a természettel való együttélés
varázsáról szólnak, és a falu és város ellentététéről, ahol nem lehet „halkan
élni, / megsimogatni a lecsüngő virágok fejét”. A gyerekkori szabadság emléke
ad erőt a négy fal közötti városi élethez: „Így, ilyen emlékkel lehet majd élni
itthon, / szürke falaid közt iszonyú város / és vad ökleid közt dermesztő tél”
(Jó így nyugodtan, halkan élni). Az asszonyi egyedüllétében számára az Istenhit
adott igazi menedéket. „Mert hisz tudom, hogy minden, ami elmúlik, / újra
születik nálad ott fönt, / az uram fényes szeme is felém köszönt / és gyermekem
átlátszó szíve is megtér hozzám a forráshoz, / aki elől új utakra szökellt keresőn
bennem hitetlen, / Csak azt szeretném tudni mégis: az a sok elfolyó könny, /
amely kimarja fényét az asszonyszemnek, / az a sok, temérdek könny, Uram,
mire való?” (Nem panasz).
A Mélyből hoztam kötet verse egy nő lázadásáról szólnak, hogy férje ne csak
„ékszerként” tartsa maga mellett, hogy vele „díszítse a házat.” Már az első vers,
az S.O.S is az őt elhanyagoló férjéhez intézett segélykiáltás. Igazi szeretet nélkül
úgy érzi, hogy társa „szorító abroncsként” akarja „homlokára nyomni koronáját
a magánynak, / békés otthonom börtönné lesz / és szabadulni vágyó rabbá
tesz szerelmed” (Kérlek, hallgasd meg, amit mondok). A szerelem elmúlt, maradt az
asszonyi sors, vigyázni a gyerekekre és az otthon tisztaságára: Az asszonyi munka
című versének zárása kész vádirat: „A tárgyak eljegyezték velem magukat, /
elébem állnak mindég, mindenütt / és követelően rám nyitják merev szemük:
/ dolgozz, fáradj, törd magad, siess! / tétlen ne álljon a kezed! / mert az
asszonyi munka befejezve soha nem lehet!”
Az öregedés és a magány ellen számára a költészet, a versírás jelentette az
orvosságot. Egy ideig még reménykedik egy újabb kapcsolat lehetőségében (Egy
embert keresek a másik partról), de hamar belátja, hogy sorsa az érzelmi egyedüllét:
„Levetettem magamról a férfiak tekintetét / mint lepke, ha szabadul szűk
gubójából / és nedves szárnyait vad örömmel szárítja a napon / úgy eszmélek
magamra: én a magamé vagyok!” (Asszonyszonett a szabadságról). Természetesen
a szerelem, mint drága emlék megmarad: „Aztán az évek múlása, sodra elsárgultan
/ egy bársonydoboz aljára dobta. / Most virraszt, / és vár, hogyha majd
elpihenve, kihűlten / fekszem fekete selyemben, utolsó díszül / nyakam köré
fonódjon, forrjon / csipkéd: be nem teljesült szerelem” (Mint finom csipkedíszt).
A boldogtalan párkapcsolatból a menekülést ebben a kötetben is az Istenbe vetett
hit és a természet adja számára. Az Istenhit és a természet szeretete szorosan
összetartozik a költőnő számára: „Sajnállak ember, ki a természet örök arcában
/ nem ébredtél arra, ki Elmúlhatatlan / s mikor a halál letépi rólad földi
köntösöd, / nem tudod kiejteni nevét az Alkotódnak” (Sajnállak ember!). Mindkét
kötetében külön csoportot alkottak az istenes versek, legtöbbször Istent
megszólító imádságok formájában. Ezeket a most megjelenő kötet egy külön
részben együtt közli az 1963–1982 között a Vigíliában megjelentekkel együtt.
A Szent István Társulat most megjelent új kiadása igazolja, hogy ma is érdemes
olvasni Nagy Méda verseit, mert ezek a szabadversek kitűnően megformáltak,
és lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy megismerjük, hogy milyen volt
nagymamáink, illetve dédanyáink „asszonysorsa” – száz évvel ezelőtt.
Jegyzetek
1 A teljesség igénye nélkül: Ambrus Zoltán, Aszlányi Károly, Babits Mihály (4 regény), Bánffy
Miklós (2), Békeffi István, Bethlen Margit, Bíró Lajos, Bohuniczky Szefi, Bús Fekete László,
Csathó Kálmán (3), Erdős Renée, Földes Jolán, Földi Mihály (12), Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt
(4), Heltai Jenő (6), Herczeg Ferenc (13+ 4 színdarab), Hunyadi Sándor (2), Ignácz Rózsa (2), Just
Béla (3), Karinthy Frigyes, Kodolányi János, Körmendi Ferenc (7), Kosztolányi Dezső (2),
Kuncz Aladár, Márai Sándor (3), Markovits Rodion, Molnár Ferenc (6 + 6 színdarab), Móricz
Zsigmond, Németh László, Nyirő József (2), Passuth László (2), Pekár Gyula, Possony László,
Rákosi Viktor, Rónay György, Surányi Miklós, Szabó Dezső, Szép Ernő, Szily Leontin, Szitnyai
Zoltán (3), Tamási Áron, Tormay Cécile (2), Török Rudolf (4), Török Sándor (3), Török Sophie,
Vaszary Gábor (3), Zilahy Lajos (8). Teljes listát ad a magyar művek olasz fordításairól Pálinkás
László, a firenzei egyetem tanára 1970-ben, a magyar szakos diákok számára készített
bibliográfiájában (Avviamento allo studio della lingua e letteratura ungherese, Nápoly, Cymba,
1970), amely megtalálható az Országos Széchényi Könyvtárban.
2 A 19. század utolsó két évtizedétől az első világháború kezdetéig a fiumei fordítóknak köszönhetően
természetesen olasz nyelven is megjelentek Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Herczeg
Ferenc és Molnár Ferenc művei. Vö.: Sárközy Péter: Itália vonzásában. Bp., 2014, Nap Kiadó;
illetve: Jókai Mór és Olaszország. Magyar Napló, 2025. szeptember.
3 Sárközy Péter: Budapesti kaland: Marinetti és a „Csárdáskirálynő”. Hitel, 2017, 9. szám.
4 Nyugat, 1934, 337–338.
Sárközy Péter (1945) irodalomtörténész, a római La Sapienza Tudományegyetem magyar tanszékének
nyugdíjas professzora.