Csongrádi Naphimnusz
Állunk a Tisza-gáton, hajnal peremén,
hol a pára még álmot lehel a vízre,
és a csend olyan tiszta,
mintha az ég most tanulná a fényt.
Szemben a Nagyrét alszik,
fűszálak közt dér csillan,
mint lehulló csillagok,
melyek nem találtak vissza az égre.
Balra a Fahíd hallgat,
öreg deszkái emlékeznek léptekre,
suttogják: volt már itt nappal,
volt már itt remény.
Jobbra a Körös-torok fövenye
lassan lélegzik,
a homok még őrzi az éjszaka hűvösét,
de már várja a tüzet.
És mi állunk,
arcunk a Kelet felé fordítva,
mint akik tudják,
hogy a fény nem jön magától.
Hívjuk hát –
csendben, mégis erősen:
jöjj fel, Nap,
aranyod hintsd a vízre,
gyújts tüzet a rét fölé,
simíts végig a híd öreg testén,
és melegítsd fel a fövenyt.
Jöjj fel, Nap,
mert bennünk is hajnal van,
és kell a fény,
hogy kimondhassuk:
élünk.
S akkor a Tisza megmozdul,
mint aki választ ad,
és a horizont peremén
megreped az ég.
Megszületik a nappal,
megszületik a fény.
Három álom
Turf
Mi a Cukor lovam álma?
Sárgarépa s piros alma.
Megőrli a foga malma.
Turf 2
Volt egy lovam, neve Csillag.
Homlokán egy fehér billog,
mint egy égi ékkő csillog.
Indián szerenád
Szól a téren a térzene,
olyan az ember képzete,
mintha a zene vérzene.
Pintér Lajos (1953) költő, a Forrás című folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete: tóth menyhérténekek
(2018).