Gérecz Attila, a forradalom mártír költőjének emlékezete
Hetven éve, 1956. november 7-én halt hősi halált a pesti utcán Gérecz Attila, a XX. század közepének egyik legtehetségesebb magyar költője. Huszonhét éves sem volt egészen: november 20-án töltötte volna be. Életének utolsó hat esztendőjét a Rákosi-rendszer börtöneiben töltötte, és éppen ott, Vácott, Márianosztrán és a Kozma utcai Gyűjtőfogházban lett belőle költő. Negyvenhárom saját verse és tizennégy műfordítása maradt ránk; mind a rabságban született.
Egy vitézi család legkisebb fia
Gérecz Attila 1929. november 20-án született Dunakeszin, református családban; a szülők a XX. század elején épült Dunakeszi MÁV Főműhelyhez tartozó lakótelepen éltek. Apja vitéz Gérecz Ödön, a MÁV főmérnöke volt, akit az első világháborúban tanúsított bátorságáért avattak vitézzé. Feleségével, a nemesi származású Básthy Irénnel három fiút neveltek. A család az édesapa előléptetése miatt 1939-ben vagy 1940-ben Budapestre költözött, a MÁV-dolgozóknak épített Munkácsy Mihály utca 34. alatti bérházba.
A balsors azonban hamar közbeszólt: Gérecz Ödön 1943. március 15-én váratlanul elhunyt, és az édesanya ettől kezdve egyedül nevelte fel három fiát. A két idősebb testvérnek is különös életút jutott osztályrészül: Ödön ludovikás főhadnagyként harcolt és fejlövést kapott a második világháborúban, majd Nyugatra került, Németországban bölcsészetet tanult, végül Angliában lett protestáns hittérítő. Árpád a Zeneakadémia elvégzése után Svájcba emigrált, és neves hegedűművész, majd karmester vált belőle.
Hadapródiskolás, hadifogoly, majd válogatott öttusázó
A házukkal szomszédos Kölcsey Ferenc Gimnázium négy osztálya után Attila 1944 őszén — apja és Ödön bátyja katonai hagyományát követve — a Nagyváradról Sümegre menekített „Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskolához vonult be. Növendékként előbb a németországi Friedrichshafenbe, majd a város francia megszállása után Taldorfba került, és francia hadifogságba esett; onnan — meglepő dátum — 1946. október 23-án tért haza.
Küzdelmes ifjúsága ezután sem lett könnyebb. A katonaiskolai éveket nem ismerték el, ezért magánvizsgákkal pótolta a lemaradást: egyetlen éven belül három gimnáziumi év tananyagából tett különbözeti vizsgát, majd 1948-ban leérettségizett a Kölcsey gimnáziumban. Családi háttere és hadapródiskolás volta miatt egyetemre nem vették fel, így vasesztergályos képesítést szerzett, és egy csepeli gyárban dolgozott. Egyetlen út maradt előtte az érvényesülésre: a sport. A katonaiskolában tanultakra építve öttusázni kezdett, 1949-ben már a magyar öttusa-válogatott keretének tagja volt, pisztolylövésben pedig legyőzte a későbbi olimpiai és világbajnok Benedek Gábort. Kitűnően lovagolt, vívott, futott, úszott, és versenyszerűen síelt is.
Ebben az időben ismerkedett meg a Margitszigeten első felnőttkori szerelmével, Farkas Margittal, akivel azonban nem alakult ki hosszabb együttlét. Ugyanis egy másik, mélyebb és tartósabb kapcsolat már 1946-ban szövődött: hazatérése után nem sokkal találkozott a szomszéd házban lakó 14 éves Drechsel Máriával, akivel a kamaszszerelemből később életre szóló felnőtt-szerelem alakult ki.
A koncepciós per: „hűtlenség” és „francia hírszerzősejt”
Sportpályafutását 1950. december 8-ai letartóztatása törte derékba: a Teherautó Javító Vállalattól, ahol már műszaki rajzolóként dolgozott. Egy „szép” napon váratlanul, mint derült égből a villámcsapás, a Fő utcai börtönbe szállították. Többségében volt hadapródiskolás barátaival együtt egy politikai perben állították bíróság elé; Géreczet hűtlenség elkövetőjének nyújtott segítség miatt ítélték el.
A per klasszikus koncepciós konstrukció volt. Azért fogták el, mert ismeretségi körében volt néhány katonatiszt, akik tiltott határátlépést követtek el. A vád szerint kémfeladatok végrehajtására vállalkozott egy „francia hírszerzősejtnek” minősített társaságban. Az ÁVH-nak kapóra jött, hogy hadapródiskolásként a háború végén Nyugatra került és francia hadifogságot szenvedett, ez lett a „francia szál” gyanúsan kényelmes alapja. Végül bizonyítékok hiányában „csak” hűtlenség miatt ítélték el. Az ügyben öt halálos ítéletet hoztak, ebből hármat végre is hajtottak, kettőt életfogytiglanra változtattak. A további huszonnyolc vádlott közül Attila kapta a harmadik legsúlyosabb ítéletet: első fokon tíz, majd 1951. augusztus 29-én, másodfokon tizenkét évi börtönbüntetést.
Az ítélet közlésének pillanatát később maga örökítette meg Az ítélet című versrészletében, ahol a bíró belépése a terembe és a halálos ítéletek kihirdetése a Halál négy kaszasuhintásává lényegül: „Itt megreped a csönd, a nyíló / szemeken átszáll a Halál. / Négyszer suhint kaszája éle.” (A költemény négy halálos ítéletet idéz fel, de valóságban végül öt halálos ítélet született.)
Vác, a „füveskert”, ahol költő lett belőle
Rabként először a budapesti Gyűjtőfogházba, majd 1952 áprilisában a váci börtönbe vitték. Itt találkozott a „füveskerti költőkkel” — Béri Gézával, Kárpáti Kamillal, Szathmáry Györggyel, Kecskési Tollas Tiborral, Tóth Bálinttal —, akik barátságukba fogadták. Felismerve Attila tehetségét, versírásra, műfordításra biztatták. A csoport neve onnan ered, hogy a börtönkápolna előtti kis füves résznél találkoztak rendszeresen, és ott osztották meg egymással vécépapírra írt vagy fejben memorizált verseiket.
Gérecz maga így írt erről egy kicsempészett levelében: „Társaimmal (Vác most a fiatal magyar líra egyik legjelentősebb központja) jelenleg a világirodalom legnagyobb költőit fordítjuk. Kissé későn kapcsolódtam bele (ők már nyáron elkezdték), de műfordításaim óriási feltűnést keltettek.” Heine-, Goethe- és Verlaine-átültetéseit a vélekedések szerint Kosztolányi és Szabó Lőrinc teljesítményéhez mérik.
Költőtársai már első versét – az Így bocskorosant – érett, teljes értékű műnek ismerték el. A vers 1954 májusában, Vácott született, és – érdekes módon – semmit nem sejtet abból, hogy egy börtön kilátástalan világában vetették papírra:
Így bocskorosan
Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!
Nincs tömött zsákom s hegymászó botom,
segítő kezet tán egy társ sem ad,
de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre
borzol lágy barackokat!
s a hegytetőn majd minden mezt lehántva,
én is kacagva szélnek öltözök,
karjukra fűznek mind a fénynyalábok,
s eltáncolunk a fejetek fölött!
Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!
(Vác, 1954. május)
Ettől függetlenül, vagy éppen ezzel együtt, a rab lelkivilágát talán ő fogalmazta meg a legpontosabban: „A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztülsegíti: a fantáziája. És egyetlen, soha le nem győzhető ellensége: a gondolatai.”
A szökés: 1954. július 18. – a megáradt Duna
1954 júliusában megáradt a Duna, a víz felszaladt a váci börtön faláig. Gérecz régóta készült a szökésre, most alkalmat látott rá. A gombüzem Duna-partra nyíló földszinti munkatermében, este tíz óra körül — törülközőbe fogott vasfűrésszel, hogy tompítsa a zajt — kifűrészelte és annyira kihajlította az ablak szintén rongyokba burkolt rácsát, hogy edzett, karcsú teste átférjen a résen. (Az őrök kerülték ezt az üzemet, mert bent nagyon büdös volt, magas volt a csiszolásból eredő gázkoncentráció, ezért juthatott Attila észrevétlenül vasfűrészhez, és hajthatta végre merész szökését.) A jelenetet a börtönéveit és szökését megörökítő nagy verses elbeszélésében írta meg „Töredék” cím alatt, melyet a későbbi kötetek szerkesztői „A börtön eposza” cím alatt szerepeltetnek. A rongyokba csavart vasrács és fűrész, az éppen kitört vihar villámjai, a szivattyúk berregése után jött a döntő pillanat:
„Kidobtam magam, de a résbe / bennszorult átkozott farom, / s egy percig (mikor vesz már észre?) / lábam úgy járt, mint szélmalom, / de vizet értem, és balkézre, / mint uszodában a falon // beütve szoktam verseny közben, / buktam a víz alá puhán.”
Öttusázó reflexei és képességei mentették meg: a drótkerítésig ötven métert úszott víz alatt, és cipője meg ruhája „olyan nehéz lett, mint az ólom”. A pulóvere három ízben akadt bele a szögesdrótba. Saját beszámolója szerint „40 métert kellett megtennem, míg a reflektor-fényből és az őrök látótávolából kijutva, a drótkerítésig értem. Azon átmászva kb. egy óra hosszat voltam vízben, küzdve az örvénylő árral, ruhámmal és cipőmmel, melyek lehúztak, a görcsökkel, melyek maró fájdalommal bénították meg időnként végtagjaimat.” Egy állambiztonsági jelentés megállapította: „a szökevény előnyére volt a kisportolt, igen jó úszó mivolta (öttusázó volt) éles esze és ravaszsága”.
A rendőr a gáton: két „egymásra fogott magyar”
A költemény legmegrázóbb pillanata az, amikor a túloldalon a Dunából kimászva a gáton váratlanul zseblámpafény pásztázza végig, és ott terem előtte egy rendőr. A szökött fegyenc számot vet: hova csapjon le, hogy tovább menekülhessen. Aztán ez történik:
„»Vácról szöktem az éjszaka…« – lentről / a szürke folyam kavarog… – / Álltunk szótalan én meg a rendőr: / egymásra fogott magyarok, / s én néztem az álla-hegyét – belelendül / a váll –, hova majd lecsapok. // »Itt térjen a főd fele« – mondta lefödve / a lángot. Az ökle kinyúlt. / S én néztem a hála szemével e rögre. / Hazánk csak a könnyteli múlt. / De vallja hazának az ember örökre, / hol két ököl összesimult!”
A rendőr tehát elengedte, sőt utat mutatott neki. Gérecz pedig – a hős pózát rögtön levetve magáról – hozzátette: „A hős nem sír és nem érzelgő, / mondhatod sárszagú morál. […] S hol én sírtam, sírt ott az erdő, / szállt, szállt, ezer kis fénybogár.”
Ezután Tahitótfalun egy parasztasszony fogadta be, és adott neki enni. Később Szigetmonostor gátján viszont már két őrszem kiáltott rá „Állj, ki az?!”, és megindult utána a hajtóvadászat: „Rendőrség!, hej!, rocsót!, reflektort!” — a rohamcsónakos árvízi mentők üldözték, ő pedig víz alá bukva, hatvan-hetven méteres nyílt vízen át menekült, majd a parton eltűnt a fák között. Fantasztikus bravúrral ért Budapestre.
Az elfogás: egy presszó, egy régi szerelem és egy kikényszerített árulás
Három nap bujkálás után, 1954. július 21-én este fogták el. A fővárosban menedéket keresett, de mindenhol riadt elutasítással találkozott. Egy budai presszóban véletlenül találkozott régi szerelmével, Farkas Margittal, aki este kilencre találkozót adott neki. A megbeszélt helyre Margit új udvarlójával, Labancz Dénessel jött el, majd bíztatóan rámutatott a férfira, ő majd segít, mondta és eltávozott. Labancz a XI. kerületi Aladár utca 16-ban lévő lakásán fogadta be a szökevényt. Gérecz végig gyanakodott: másnap este nem ment fel a lakásba, hanem a ház előtti játszótéri padról figyelte, kivel érkezik házigazdája. Labancz egy idegennel jött. Szívében félelemmel, de mégis elindult velük fel a lakásba. A lépcsőfordulóban mellén ragadta kísérőjét: – „Ki ez az ember?!” – „A rendőrség” — nyögte hamuszürke arccal Labancz. – „Elárultatok?!” – „Azt hiszem, Magda volt, Margit barátnője. Nagyon megverték őket, különösen Margitot.” – „Hol lehet itt lelépni?” – kérdezte. – „Sehol” – volt a halk, remegő válasz.
Attila mégis eszeveszetten lerohant a kapuig. A játszótér már tele volt civil nyomozókkal; a bekerített utcán birkózva próbált kitörni, de leteperték. Írásaiban Gérecz elsősorban Labanczot nevezte árulónak, a mai kutatás azonban rámutat, hogy júdási értelemben itt nem árulás történt: minden rokont és ismerőst figyeltek, a gyanúsakat bevitték és megverték, félelmükben és fájdalmukban vallottak, az államvédelem pedig maga terjesztette az árulás legendáját.
Szigorított fogság: sötétzárka, éhségsztrájk, Márianosztra
Szökéséért 1955 márciusában további büntetést szabtak ki rá. Az ítélethozatalig először a Gyűjtőfogházban, majd újra Vácott raboskodott. A Gyűjtőben sötétzárkával próbálták lelkileg és fizikailag megtörni. Vácott éhségsztrájkba kezdett, amitől annyira legyengült, hogy jó időre a rabkórház lakója lett; ekkor tudta először kijuttatni verseit. Itt írta meg szökésének történetét, és itt vetett papírra egy megrendítő levelet édesanyjának és szerelmének, amelyben a börtön mélyéről a szabadság megélését ajánlotta szerelmének, Máriának, akit „Kicsinek” szólított leveleiben: „Tanulj és olvass, Kicsi, ismerd meg a világirodalmat, járj operába, színházba”.
Ebben a reménytelen időszakban lett gyakori nála az öngyilkosság gondolata. Egyik versében így fogalmazott: „Már a tavaszban is csak öldöklést látok, minden új élet új, Istenre szórt átok.” A váci fogda, a rabkórház és a pesti Gyűjtő kisfogháza után 1955 nyarán átszállították Márianosztrára, a kor legszigorúbb börtönébe – ahol harminc nap szigorított magánzárka, harminc nap sötétzárka, majd újabb harminc nap magánzárka várt rá.
Márianosztrán, 1955 decemberében született meg a magyar börtönlíra csúcsa:
Karácsonyi ének a börtönben
Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,
Ünnepi harangok imára kondulnak.
Komor szájunk szélén keserű vonások
Hallod, Názáreti? Súlyosak a láncok.
Lüktető városok élete csendesül,
Millió gyűlölet könnyekké szelidül.
Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.
Hallod, Názáreti? Megtörték a vágyak.
Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,
Derűs emberpárok zsolozsmás lélekkel.
Hajlott hátunk bűnös alázatra görnyed.
Hallod, Názáreti? Vedd el életünket!
Fia képe előtt leboruló asszony,
Drága vonásain torzul a fájdalom.
Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.
Hallod, Názáreti? Segítsd az anyánkat!
Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.
Hallod, Názáreti? Peregnek az évek…
Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.
Négy zokogva készül a mártírhalálra.
Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:
Hallod, Názáreti? Apámat ne engedd!
Megtiport országon dühöng szilaj átok.
Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok
Káromolva töri csendjét a szent éjnek.
Hallod, Názáreti? Megbocsátunk… Érted!
Túl a szitok zaján felcsendül az ének.
Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.
Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,
Rab torkok harsogják szerte a világnak:
Dicsőség Istennek, békesség a népnek
Hallod, Názáreti? Hozzád száll az ének.
(Márianosztra, 1955. dec.)
A vers befejezése — „Rab torkok harsogják szerte a világnak: / Dicsőség Istennek, békesség a népnek” — mára önálló zenei feldolgozásban is él, gospel hangvételű zenei feldolgozássá változtatva a börtönlakók panaszát és imáját.
Rabságának utolsó időszakát ismét a Gyűjtőfogházban töltötte, ahová 1956 kora tavaszán szállították vissza. Itt írta Levél című hosszúversét, és itt rögzítette barátaival, Lőrinczy Györggyel és Dánielfy Tiborral egy kockás füzetbe verseit. Ez a füzet lett később a szöveghagyomány legfontosabb forrása, amely Svájcból, Gérecz Árpád lakásának pincéjéből került haza.
A négy szabad nap: kiáltvány és eljegyzés
A Gyűjtőfogházból 1956. november 1-jén szabadították ki a forradalmárok, közel nyolcszáz politikai fogollyal együtt. (Más források október 30-át említik első szabad napjaként.) Három-négy boldogságban és szabadságban töltött nap adatott neki.
Ezekben a napokban sok időt töltött barátaival a frissen megalakult Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) Benczúr utcai székházában, ahol igazolást adtak a frissen szabadult bajtársaknak. Az Írószövetség Bajza utcai székháza ekkor a forradalom egyik szellemi központja volt, Gérecz Attila itt is többször megfordult. Börtönben megismert barátaival Tamási Áront megpróbálták felkeresni budai otthonában, de nem találták otthon. (Egy legenda szerint találkoztak az íróval, de ez vélekedés tévesnek bizonyult.)
Legfontosabb tette ezekben a napokban a Kiáltvány megírása volt, amelyet november 3-án olvasott fel a POFOSZ-ban, „a börtönökből kiszabadított fiatal magyar költő- és művésznemzedék nevében”. Édesanyja emlékezése szerint aznap délelőtt találkozott vele az utcán: „csak pár szóban közölte velem, hogy nagyon siet, mert egy beszédet kell megírnia” – otthon aztán lázasan dolgozott a szövegen, lábujjhegyen kellett járni, és nem lehetett hozzászólni, még Maricának sem.
A kiáltvány a szeretet, a megbocsátás és a nemzeti összefogás eszméjét sugározta, és óva intve a forradalmat a szétaprózódástól: „Akinek az ország legválságosabb pillanataiban fontosabbnak tűnik megalakítani az ezeregyedik érdekszervezetecskét, párthelyiséget vagy sajtóterméket, mint fogcsikorgatva megvédeni megszerzett jogait és függetlenségét, az igenis túl éretlen ahhoz, hogy teljesen magára hagyjuk.” És a bosszúról, éppen egy ÁVH-fogoly szájából: „Elég volt a gyűlöletből. Kezünket nyújtjuk mindenkinek, aki tévedett, akit félrevezettek, és aki tanult és belátott.”
Utolsó békés estéjén, november 3-án eljegyezték egymást ifjúkori szerelmével, Drechsel Máriával.
November 5. és 7. között a tankok ellen
November 5-e hajnalán — a második szovjet támadás után, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a forradalmat vérbe fojtják — csatlakozott a szabadságharcosokhoz. A Blaha Lujza tér környékén harcolt régi barátaival, Csaszkóczy Emillel és Zsótér Andrással, majd a Dohány utcai Continental Szálloda romos épületébe húzódtak vissza. A Rókus kórház környékén a hagyomány szerint két szovjet páncélost tett harcképtelenné.
November 7-én kora délután még beszélt szerelmével a Nyár utca és Dohány utca sarkán lévő telefonfülkéből; Mária kérlelte, hogy menjen haza, ő azonban azt válaszolta, hogy nem tud, nem mehet. A legelterjedtebb visszaemlékezés szerint alkonyat előtt indult utolsó útjára a Klauzál utca torkolatában álló szovjet tank felé, hogy Molotov-koktélt dobjon rá, s a kereszteződésen átrohanva halálos gépfegyver-sorozat találta el. Két fiatal honvéd vitte meg a hírt; szerelme a Dohány utca 29. előtt találta meg a testét, a környékbeli lakók közül egyik fehér lepedőt hozott, egy másik meg létrát, hogy elvihessék. Első ravatala a Dohány utca 39. kapualja volt.
Végzete
Drechsel Mária a Klauzál téren, a parkos rész 9-es házzal szembeni sarkán temette el a költőt. (A téren 1945-ben és 1956-ban is temettek.) Második temetésére 1957. február 11-én került sor a Kerepesi temető (Fiumei úti Sírkert) 21-es számú parcellájában, a forradalom többi áldozata között. 1977 májusában, amikor édesanyja meghalt, és felröppent a hír, hogy a 21-es parcellát felszámolják, földi maradványait exhumálták, és a Megyeri úti temetőben édesanyjával közös sírba helyezték. 2001. május 8-án azonban mindkettőjük hamvai visszakerültek a Fiumei úti sírkert 21-es parcellájába, miután nem szüntették meg, sőt akkor már 1956-os hősi halottak nyughelyeként tartották számon.
Verseit az 1950-es évek végétől Nyugaton, a müncheni Nemzetőrben és a Tollas Tibor szerkesztette Füveskert antológiában publikálták Bécsben, majd költeményei később németül, olaszul, oroszul, spanyolul, norvégul, dánul és angolul is megjelentek. Otthon a hallgatás évtizedei következtek: nevét a rendszerváltozásig ki sem lehetett mondani, a családtagok is csak suttogva emlegették. Első önálló kötete 1991-ben jelenhetett meg.
Emlékezete a rendszerváltozás után
A rendszerváltozás óta lassan, de biztosan épül be Gérecz Attila helye a magyar kánonban. A legfontosabb állomások:
- 1991 – Rácz Edit domborműves emléktáblája a Klauzál tér 9. házfalán, ezzel a felirattal: „Az győzhet csak az utolsó hajrán, aki a sorsánál nagyobb – GÉRECZ ATTILA 1929–1956 – A forradalom mártír költőjének első sírja e téren állt”.
- 1992 – Kárpáti Kamil, egykori rab- és költőtárs megalapítja a Gérecz Attila-díjat, amelyet fiatal alkotók nyerhetnek el első kötetükkel; a díj 2002 óta minisztériumi kitüntetés. Díjazottjai között van Oravecz Péter, Lackfi János, Grecsó Krisztián, Szentmártoni János, Rózsássy Barbara és Győrffy Ákos.
- 1994–1997 – A honvédelmi miniszter 307/1994. számú parancsával posztumusz nyugállományú századosi rendfokozatot adományozott Gérecz Attilának; a Magyar Írószövetség 1995-ben felvette tagjai sorába; a Vitézi Rend 1997-ben vitézzé avatta.
- 2000 – posztumusz Balassi Bálint-emlékkard, a magyar költészet élvonalába tartozó lírikusoknak járó elismerés; a kardot a Gellért-szállóban, február 14-én adták át.
- 2004 – Dunakeszi posztumusz díszpolgári címe; 2015 decemberében mellszobrot avattak a városban, nevét viseli a tanuszoda is.
- Csendkút – színes magyar filmdráma, 85 perc, 2006, író-rendező: Pozsgai Zsolt, producer: Mihályfy Sándor; a forradalom 50. évfordulójára készült egész estés film Gérecz Attila életéről.
- Szökés a nagy árvíz idején – színes magyar kisjátékfilm, 26 perc, 1996, rendező: Czigány Zoltán.
- „Szállj, ragyogj, te mennyei fény” – 25 perces televíziós dokumentumfilm, 2001, rendező: Jánosi Antal.
- A fény szeretője – megzenésített Gérecz-versek albuma.
- Kritikai kiadás és monográfia – Hajnal Géza A Gérecz-hagyaték (2016) és a Gérecz Attila összes művei (2017); a kutatás máig új dokumentumokat tár fel, köztük az édesanya Elküldetlen levelek című memoárját.
- Koszorúzás – halálának évfordulóján évente megemlékezést tartanak a Klauzál tér 9. emléktáblájánál, és megkoszorúzzák az Írószövetség udvarán álló Gérecz Attila-emléktáblát is.
A Magyar Örökség Díj és a menyasszony
A rendszerváltozás utáni elismerések sorában külön hely illeti meg a Magyar Örökség Díjat, amelyet Gérecz Attila költő 2009. szeptember 19-én kapott meg posztumusz, a javaslattétel után soron kívül. A javaslattevő és a szükséges aláírások gyűjtője Csóti György politikus, közíró, laudátora Pozsgai Zsolt drámaíró, filmrendező volt, és a díjat volt menyasszonya, Drechsel Mária vette át könnyes szemmel. Ezt az elismerést állampolgári javaslatok alapján egy köztiszteletben álló tagokból létrejött bírálóbizottság ítéli oda a legjelentősebb magyar teljesítményeknek, vagyis a Gérecz-emlékezet ügye ezen a ponton szó szerint alulról, a magyar közösség javaslatai révén emelkedett a nemzeti örökség rangjára.
Külön kell szólni a díjátvevőről, akit ez a történet a legszorosabban összefűz a költővel. Drechsel Mária – a költő megszólításában „Marica” vagy „Kicsi” – a Munkácsy Mihály utca 34. számú házban Géreczék szomszédja volt, kamaszkori kedves, aki 1946-tól végig kitartott mellette. Ő gépelte le titokban a munkahelyén négy példányban azt a vécépapírra ceruzával írt versköteget, amelyet Attila 1955 februárjában juttatott ki Vácról – ez a „Gépirat”, a Gérecz-szöveghagyomány egyik alapforrása. Ő volt az, akit november 3-án, az utolsó békés estén eljegyzett. Ő találta meg a testét a Dohány utcában, és ő temette el a Klauzál téren. Később Hiesz Győzőné néven élt, és férjével együtt vett részt a Gérecz-emléktábla felállításában, illetve a költő emlékének ápolásában. Az 1996-os Szökés a nagy árvíz idején című filmben Gubás Gabi alakította „Hieszné Drechsel Mária” alakját. Gérecz édesanyjának haláláig hűséges barátnője és ápolója, majd a hagyaték gondozója volt egészen 2016-ban bekövetkezett haláláig. Ő volt az, aki 2001-ben – a Svájcból, Christine Gerecz által hazahozott kockás füzet birtokában – új kiadót keresett, és Turcsány Péter szerkesztésében megjelentette az Így bocskorosan című kötetet.
Hetven év után
Gérecz Attila költészete három nagy témakör körül forog: az Isten-élmény, az anya alakja és a szerelmes indíttatás körül. Mindössze negyvenhárom verse van, mind a rabságban született, sok közülük hosszú ideig csak a költő fejében létezett. Ő volt a forradalom egyetlen elesett költője, akinek életműve „fegyverrel a kezében, a szovjet túlerő ellen harcolva” szerzett történelmi rangot, művészi értéke pedig önmagában is kiállja a próbát. Néhány költeményének, mint például az Így bocskorosan és a Karácsonyi ének a börtönben a világirodalom gyöngyszemei között van a helye.
Hetven év múltán a leltár vegyes. Van szobor, emléktábla, díj, kritikai kiadás, film, lemez és Magyar Örökség Díj – de a széles társadalomban még mindig alig ismerik a nevét, és a tankönyvek irodalmi oldalain sem szerepel néhány lírai szemelvénnyel. Ez az igazi adósság. Amit ő maga a legpontosabban mondott ki, még a váci rácsok mögött, huszonöt évesen: „Nincs tömött zsákom s hegymászó botom, / segítő kezet tán egy társ sem ad” – az utókor dolga éppen az, hogy ma már legyen, aki „társ” és „kezet ad”.
Csóti György (1940) volt országgyűlési képviselő és zágrábi nagykövet, 2015 és 2022 között a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója, 2019 óta a Magyar Atlanti Tanács elnöke.