A világ, mint imaginatív teremtés
Miért különös Mircea Arman Esszé az emberi képzeletvilág szerkezetéről című műve?
Minden jelentős filozófiai mű egyetlen kérdés köré szerveződik. Nem feltétlenül azért válik jelentőssé, mert végleges választ ad rá, hanem mert olyan kérdést tesz fel, amelyet többé már nem lehet ugyanúgy feltenni, mint korábban. Mircea Arman könyve ilyen mű.
Mircea Arman könyve első pillantásra könnyen filozófiatörténeti munkának tűnhet. Lapjain egymást követik a görög mitológia alakjai, Platón és Arisztotelész gondolatai, a keresztény filozófia, a német idealizmus, majd Heidegger és a modern filozófiai gondolkodás meghatározó kérdései. Az olvasóban ezért természetesen felmerülhet a benyomás, hogy egy nagyszabású filozófiatörténeti áttekintést tart a kezében.
A könyv belső logikája azonban fokozatosan más irányba vezeti az olvasót. A filozófia története itt nem cél, hanem út. A múlt nagy gondolkodói nem egymást követő fejezetekként jelennek meg, hanem egyetlen, évszázadokon átívelő párbeszéd résztvevőiként. A szerző nem azért fordul hozzájuk, hogy rekonstruálja gondolkodásukat, hanem mert ugyanannak a filozófiai kérdésnek különböző megfogalmazásait keresi bennük.
Ez a kérdés azonban nem azonnal válik láthatóvá. A könyv sajátos olvasási tapasztalata éppen abból fakad, hogy a központi probléma csak lassan bontakozik ki. Miközben a szerző mítoszokról, vallásról, filozófiáról, kultúráról és történelemről beszél, az olvasó fokozatosan felismeri, hogy ezek a témák valójában nem önmagukért fontosak. Mind ugyanannak az alapvető kérdésnek különböző oldalai.
Mi teszi lehetővé, hogy az ember számára a pusztán létező valóság egyáltalán világgá váljon?
Ez a kérdés első látásra meglepőnek tűnhet. A filozófia ugyanis hagyományosan azt vizsgálta, miként ismerjük meg a világot, milyen viszony áll fenn gondolkodásunk és a valóság között, vagy milyen feltételek mellett beszélhetünk igaz ismeretről. Mircea Arman könyve azonban egy ennél eredendőbb kérdést tesz fel. Mielőtt a világot megismerhetnénk, annak már számunkra jelentéssel bíró világgá kellett válnia. A megismerés problémáját ezért megelőzi a világ emberi megnyílásának problémája.
E ponton nyeri el valódi jelentőségét a könyv címében szereplő fogalom: az imaginatívum. Ám az olvasó hamar felismeri, hogy a szerző nem egyszerűen egy új filozófiai terminust vezet be. Az imaginatívum nem a képzelet szinonimája, és nem is egy sajátos lelki képesség megnevezése. Sokkal inkább annak az eredendő emberi működésnek a neve, amelynek révén a valóság emberi világgá, a lét pedig jelentéssel átszőtt tapasztalattá válik.
Ha ez a felismerés egyszer megszületik az olvasóban, a könyv minden korábbi fejezete új megvilágításba kerül. A görög mítoszok, Platón ideatanának elemzése, Arisztotelész metafizikája, Heidegger igazságfelfogása vagy a kultúráról szóló fejtegetések többé nem egymástól független témáknak látszanak. Egyetlen nagy filozófiai kérdés különböző megközelítéseivé válnak: miként jön létre az a világ, amelyben az ember nem csupán létezik, hanem otthonra is talál.
E felismerés teszi Mircea Arman könyvét különlegessé. Nem azért, mert új fejezetet kíván írni a filozófiatörténethez, hanem mert új alapra helyezi azt a kérdést, amelyből minden filozófiai gondolkodás kiindul: hogyan válik a világ emberi világgá?
Hogyan lesz a valóságból emberi világ?
A filozófia történetében a legnagyobb rendszerek szinte kivétel nélkül abból a feltevésből indulnak ki, hogy a világ adott. A gondolkodás feladata ennek a világnak a megismerése, értelmezése vagy fogalmi megragadása. A különböző filozófiai irányzatok természetesen másként válaszolnak arra, hogy ez miként lehetséges, ám magát a kiindulópontot ritkán kérdőjelezik meg. A világ, mint valóság adottnak tűnik, amelyhez az embernek valamilyen módon viszonyulnia kell.
Mircea Arman könyve azonban egy ennél mélyebb kérdés felől közelít. Nem azt vizsgálja elsőként, hogy miként ismerjük meg a világot, hanem azt, hogy mit nevezünk egyáltalán világnak. Ez a hangsúlyeltolódás első látásra csekélynek tűnhet, valójában azonban a könyv egész gondolatmenetét meghatározza. Hiszen a „világ” nem pusztán a létező dolgok összessége. Az ember számára a világ mindig jelentésekkel, értékekkel és összefüggésekkel átszőtt valóság. Olyan közeg, amelyben élünk, tájékozódunk, emlékezünk, alkotunk és önmagunkat is értelmezzük.
Ebből következik a könyv tulajdonképpeni filozófiai kérdése: miként válik a puszta valóságból emberi világ? Hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a természet, amely önmagában közömbös, az ember számára otthonná, szülőfölddé, szent hellyé, történelmi emlékezetté vagy éppen műalkotássá alakul? Mitől lesz a térből haza, az időből történelem, a hangból nyelv, a kőből szobor vagy a csillagos égboltból kozmosz?
E kérdések már túlmutatnak az ismeretelmélet hagyományos keretein. Nem azt kutatják, hogy gondolataink megfelelnek-e a valóságnak, hanem azt, hogy maga a valóság miként tárul fel előttünk olyan módon, hogy egyáltalán értelmezhetővé válik. A könyv ebből a szempontból nem a megismerés filozófiáját kívánja továbbfejleszteni, hanem annak előfeltételeire kérdez rá. Minden megismerést megelőz ugyanis az a tapasztalat, hogy a világ már eleve jelentéssel telítettként áll előttünk.
Ez az a pont, ahol Mircea Arman eltávolodik a filozófia megszokott kérdésfeltevésétől. Figyelme nem elsősorban az ember és a világ kapcsolatának igazságértékére irányul, hanem arra a folyamatra, amelyben ez a kapcsolat létrejön. Nem a kész világ érdekli, hanem a világ emberi kibontakozásának lehetősége. Könyvének valódi tétje ezért nem egy új filozófiai fogalom bevezetése, hanem annak megértése, hogy mi teszi lehetővé a világ emberi tapasztalatát.
E ponton még nem szükséges választ adnunk erre a kérdésre. Fontosabb annak felismerése, hogy a könyv egész gondolatmenete ebből az egyetlen problémából bontakozik ki. A görög mítoszok elemzésétől Platón és Arisztotelész filozófiáján át egészen Heidegger létértelmezéséig minden fejezet ugyanennek a kérdésnek más és más megközelítése. A könyv belső egységét nem a tárgyalt szerzők vagy korszakok adják, hanem ez az alapvető filozófiai probléma.
Ha tehát meg akarjuk érteni Mircea Arman vállalkozásának újdonságát, először ezt a kérdést kell komolyan vennünk. Csak ezután válik világossá, miért kap kitüntetett szerepet a könyvben egy első látásra szokatlannak tűnő fogalom: az imaginatívum. Annak jelentését azonban csak akkor érthetjük meg, ha már világosan látjuk, milyen kérdésre kíván választ adni.
Mi az imaginatívum?
Az előző fejezetben arra a felismerésre jutottunk, hogy Mircea Arman könyvének kiindulópontja nem egy új filozófiai fogalom, hanem egy alapvető kérdés: miként válik a valóságból emberi világ. Ha ezt elfogadjuk, természetesen merül fel a következő kérdés: mi teszi ezt a világképző folyamatot lehetővé?
A könyv válasza erre a kérdésre az imaginatívum fogalma. A szerző azonban tudatosan kerüli, hogy azt egyetlen meghatározásba sűrítse. Ez nem hiányosság, hanem filozófiai döntés. Vannak ugyanis olyan alapfogalmak, amelyek jelentése nem egy definícióból, hanem működésük feltárásából válik érthetővé. Az imaginatívum ezek közé tartozik.
Ez magyarázza azt is, hogy a könyv olvasása során az imaginatívum jelentése fokozatosan bontakozik ki. A szerző nem elméleti tételként vezeti be, hanem különböző történeti és kulturális alakzatokon keresztül közelíti meg. A mítoszok, a vallási szimbólumok, a filozófiai rendszerek vagy a művészet elemzése nem példák egy előre megfogalmazott elmélet illusztrálására, hanem annak a felismerésnek az állomásai, hogy az ember mindig többé alakítja a valóságot puszta adottságnál: jelentésekkel átszőtt világgá.
Éppen ezért félrevezető lenne az imaginatívumot a hétköznapi értelemben vett képzelettel azonosítani. A képzelet rendszerint egy pszichológiai képességet jelöl: azt a lehetőséget, hogy a tudat olyan képeket vagy helyzeteket alkosson meg, amelyek nincsenek közvetlenül jelen. Arman azonban egészen más összefüggésben használja ezt a fogalmat. Az imaginatívum nem a valóságtól való eltávolodás képessége, hanem annak a módja, ahogyan a valóság emberi jelentéssel telítődik.
Ebből következik, hogy az imaginatívum nem a valóság ellenpontja. Nem fikció, nem illúzió és nem a racionalitás ellentéte. Ellenkezőleg: annak a közös alapnak a megnevezése, amelyből a vallás, a művészet, a filozófia, sőt a tudomány különböző világértelmezései is kinőnek. Nem azért, mert ezek azonosak lennének, hanem mert valamennyi ugyanabból az emberi törekvésből születik: abból az igényből, hogy a valóság ne pusztán létezzen, hanem értelemmel bíró világgá váljon.
Talán éppen ezért nem tekinthető az imaginatívum egyetlen tudományterület fogalmának sem. Nem sorolható maradéktalanul a pszichológia, az esztétika vagy a kultúrfilozófia kategóriái közé. Olyan alapvető emberi működésre utal, amely megelőzi e diszciplínák különválását. A könyv egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy ezt az eredendő egységet igyekszik újra láthatóvá tenni.
Az imaginatívum tehát nem lezárt fogalomként áll előttünk, hanem gondolkodásra hívó horizontként. Minél mélyebben követjük a szerző elemzéseit, annál inkább felismerjük, hogy e fogalom jelentése nem egyetlen meghatározásban rejlik, hanem abban a sokféle emberi tapasztalatban, amelyet képes összekapcsolni. Ez azonban újabb kérdést vet fel. Ha az imaginatívum valóban az emberi világképzés ilyen eredendő módjára utal, miért éppen a görög gondolkodás felé fordul a szerző? Miért innen kezdi filozófiai vizsgálódását, és miért tulajdonít kitüntetett jelentőséget a mítoszoknak, a korai filozófiának és a vallási képzeletnek? E kérdés megválaszolása vezet el bennünket a könyv következő nagy gondolati egységéhez.
Miért a görögök?
Ha az imaginatívumot úgy értjük, mint azt az eredendő emberi működést, amelynek révén a valóság világgá rendeződik, természetes módon vetődik fel a kérdés: hol kereshetők ennek a működésnek a legkorábbi felismerhető nyomai? Miért fordul Mircea Arman könyve újra és újra a görög kultúra felé, amikor az emberi világértelmezés története jóval korábban kezdődött?
A válasz nem a görög civilizáció történeti elsőbbségében rejlik. Arman számára a görögség nem azért kitüntetett, mert minden filozófia innen ered, hanem mert itt figyelhető meg különös tisztasággal az a szellemi állapot, amelyben az ember még nem választotta szét végérvényesen a világ megértésének különböző útjait. A mítosz, a vallás, a költészet és a filozófiai gondolkodás nem egymással versengő magyarázatokként jelennek meg, hanem ugyanannak az emberi világértelmezésnek eltérő megnyilvánulásaiként.
A modern gondolkodás hajlamos arra, hogy e területeket egymástól élesen elkülönítse. A mítoszt a képzelet világába, a vallást a hit körébe, a filozófiát a fogalmi gondolkodásba, a tudományt pedig a bizonyítható ismeretek közé sorolja. Ez a felosztás azonban történeti fejlődés eredménye. A görög világ korai szakaszában ezek a határok még nem merevedtek meg. A világ értelmezése egyszerre volt elbeszélés, szimbólum, vallási tapasztalat és racionális reflexió. Éppen ez az egység teszi a görögséget Arman gondolkodásában filozófiailag jelentőssé. Nem azért fordul Homéroszhoz vagy Hésziodoszhoz, mert a filozófia előzményeit keresi bennük, hanem mert műveikben még elevenen működik az a világteremtő erő, amelyből később a filozófiai gondolkodás is kinő. A mítosz ebben az összefüggésben nem a filozófia gyermekkora, hanem az ember első nagy kísérlete arra, hogy a valóságot jelentéssel átszőtt egésszé rendezze. Ezért a görög világ Armannál nem egyszerű történeti korszak, hanem filozófiai paradigma. Olyan pillanat az emberi szellem történetében, amikor a világ még nem esett szét egymástól elszigetelt tudásterületekre. A kérdések közösek voltak, még ha a válaszok különböző formát öltöttek is. A költő, a pap és a filozófus ugyanannak a világnak a megértésére törekedett, más nyelven, de nem más valóságról beszélve.
Ebben az értelemben a görögség nem lezárt múlt, hanem olyan kiindulópont, amelyhez Arman újra visszatér, mert úgy véli, hogy ott még érzékelhető az ember világalkotó képességének eredeti egysége. A későbbi filozófia története részben ennek az egységnek a kibomlása, részben pedig fokozatos differenciálódása. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miként alakult át ez az eredeti tapasztalat, tovább kell követnünk azt az utat, amely a mítosztól a filozófiai fogalomig vezet.
Ezen az úton emelkedik ki három meghatározó gondolkodó, akik nem csupán korszakokat képviselnek, hanem ugyanannak a filozófiai kérdésnek három különböző megközelítését: Platón, Arisztotelész és – sok évszázaddal később – Heidegger. Mircea Arman olvasatában közöttük nem egyszerű történeti kapcsolat áll fenn, hanem egy közös kérdés folytonossága, amelynek megértése nélkül az imaginatívum fogalma sem nyerheti el teljes filozófiai jelentését.
Egy kérdés három filozófiai megközelítése: Platón, Arisztotelész és Heidegger
Miután Mircea Arman visszanyúl a görög gondolkodás eredeti tapasztalatához, vizsgálódása szükségszerűen találkozik azokkal a filozófusokkal, akik a nyugati gondolkodás egész későbbi történetére meghatározó hatást gyakoroltak. Platón, Arisztotelész és – évszázadokkal később – Heidegger azonban könyvében nem önálló fejezetekként vagy filozófiatörténeti portrékként jelennek meg. Sokkal inkább ugyanannak a kérdésnek három különböző megfogalmazását képviselik.
Ez a kérdés végig ugyanaz marad: miként tárul fel az ember számára a világ mint jelentéssel bíró valóság?
Platónnál e kérdés elsősorban az igazság és a lét kapcsolatán keresztül fogalmazódik meg. Gondolkodásának középpontjában az a meggyőződés áll, hogy a látható világ önmagában nem meríti ki a valóság teljességét. A tapasztalati világ mögött olyan rend húzódik meg, amely a dolgok értelmét és igazságát megalapozza. Arman számára Platón jelentősége nem egyszerűen az ideatanban rejlik, hanem abban a felismerésben, hogy a világ mindig túlmutat közvetlen érzéki adottságain.
Arisztotelész más úton jár, de ugyanazzal a problémával néz szembe. Figyelme kevésbé a transzcendens mintákra, inkább a létezők belső szerkezetére és kibontakozására irányul. A forma, a lehetőség és a megvalósulás fogalmaival olyan filozófiai nyelvet teremt, amelyben a világ már nem statikus adottság, hanem mozgásban lévő, önmagát kibontakoztató rendként jelenik meg. Arman olvasatában ez azért döntő jelentőségű, mert a világ itt már nem puszta tárgyak halmaza, hanem belső összefüggéseiben értelmezett egység.
Heidegger új történeti helyzetben teszi fel ismét ugyanazt a kérdést. Kritikája arra irányul, hogy a nyugati metafizika fokozatosan megfeledkezett magáról a létről, mert figyelmét egyre inkább a létezőkre összpontosította. Az igazság ezért nála már nem csupán helyes ítélet, hanem feltárulás, a lét megnyílásának eseménye. Ezzel a gondolattal Heidegger újra megnyit egy olyan filozófiai horizontot, amely hosszú időre háttérbe szorult.
Mircea Arman nem egyszerűen követi e három gondolkodót, és nem is közöttük keres végső igazságot. Inkább párbeszédet folytat velük. Mindegyiküknél felismeri ugyanannak az alapvető kérdésnek egy fontos mozzanatát, ugyanakkor egyikük rendszerében sem találja meg azt a fogalmi keretet, amely teljes egészében megragadná az ember világalkotó szerepét. Platón a világ transzcendens rendjét világítja meg, Arisztotelész a létezők belső kibontakozását elemzi, Heidegger pedig a lét feltárulásának eseményére irányítja figyelmünket. Arman azonban egy további lépést kíván megtenni: azt vizsgálja, mi teszi lehetővé, hogy e feltáruló lét egyáltalán emberi világként jelenjen meg.
Éppen ezért e három filozófus nem végállomása, hanem előkészítője Arman saját gondolkodásának. Nem lezárják a kérdést, hanem egyre pontosabban körvonalazzák azt a problémát, amelyre a szerző saját válaszát keresi. Könyvének eredetisége nem abban áll, hogy elutasítja elődeit, hanem abban, hogy gondolataikat egy közös kérdés mentén új összefüggésbe rendezi. Innen válik érthetővé, hogy az imaginatívum fogalma miért nem egyszerűen új terminus Arman filozófiai szótárában. Sokkal inkább olyan értelmezési középpont, amelyben a korábban különállónak tűnő filozófiai felismerések új egységbe rendeződnek.
Az imaginatívum mint ontológiai alapelv
Az eddigiek során fokozatosan kirajzolódott előttünk az a gondolati út, amelyen Mircea Arman végigvezeti olvasóját. Láttuk, hogy könyvének kiindulópontja nem egy új filozófiai fogalom megalkotása, hanem egy régi kérdés újrafogalmazása: miként válik a valóságból emberi világ. Láttuk azt is, hogy e kérdés megértéséhez a szerző visszanyúl a görög gondolkodás eredeti tapasztalatához, majd Platón, Arisztotelész és Heidegger filozófiájával folytat párbeszédet. Mindez azonban önmagában még nem magyarázná meg, miért válik az imaginatívum könyvének központi fogalmává.
A válasz talán abban rejlik, hogy Arman számára az imaginatívum nem egy újabb filozófiai kategória a sok közül. Nem a lét egyik tulajdonsága, nem az emberi tudat egy képessége, és nem is a kultúra valamely részterületének magyarázóelve. Az imaginatívum ennél alapvetőbb szerepet tölt be: annak a folyamatnak a megnevezése, amelyben a lét emberi világként tárul fel.
Ez a felismerés az imaginatívum fogalmát új filozófiai síkra emeli. A könyv olvasása során egyre világosabbá válik, hogy a szerző nem egyszerűen az ember kulturális alkotóképességéről beszél. Ha így lenne, gondolatmenete a kultúrfilozófia vagy az esztétika körében maradna. Arman vállalkozása azonban mélyebbre hatol. A kultúra, a vallás, a művészet, a filozófia vagy a tudomány számára nem végső tárgyak, hanem annak különböző történeti megnyilvánulásai, hogy az ember képes a valóságot jelentéssel bíró világgá formálni. Éppen ezért az imaginatívum ontológiai jelentősége nem abban áll, hogy a létet helyettesíti vagy újradefiniálja. Sokkal inkább abban, hogy rámutat: a lét emberi tapasztalata mindig világként adott számunkra. Nem absztrakt létet élünk meg, hanem lakott világot; nem puszta dolgok között létezünk, hanem jelentések, emlékek, szimbólumok és értékek szövedékében. Az imaginatívum ennek a világképző történésnek a neve.
Ebben rejlik Arman gondolkodásának egyik legeredetibb vonása. A könyv nem állítja szembe a valóságot és a képzeletet, a racionalitást és a mítoszt, a tudományt és a kultúrát. Éppen ellenkezőleg: azt kívánja megmutatni, hogy valamennyi ugyanannak az emberi világalkotó folyamatnak eltérő megnyilvánulása. Az imaginatívum ezért nem elválasztja, hanem összekapcsolja azokat a területeket, amelyeket a modern gondolkodás hajlamos egymástól elkülönítve szemlélni. Ha ezt a nézőpontot elfogadjuk, akkor Arman könyvének tétje is világosabbá válik.
Nem egyszerűen egy új filozófiai fogalom bevezetéséről van szó, hanem egy olyan szemléletmód felkínálásáról, amely újrarendezi a filozófia alapkérdéseit. A hangsúly többé nem azon van, hogy az ember miként ismeri meg a világot, hanem azon, miként nyílik meg számára egyáltalán a világ, mint jelentéssel bíró valóság. Ebben az értelemben az imaginatívum nem lezár egy filozófiai vitát, hanem új irányba fordítja azt.
Talán ez Arman könyvének legmélyebb üzenete. Az ember nem azért különleges létező, mert képes gondolkodni a világról, hanem mert képes világot létrehozni a jelentések rendjében. Nem a természetet teremti meg, hanem azt a szellemi horizontot, amelyben a természet otthonná, a történelem emlékezetté, a nyelvközösséggé, a művészet önértelmezéssé, a filozófia pedig a világban elfoglalt helyünk folyamatos újragondolásává válik.
A világ mint filozófiai esemény
A filozófia története során a „világ” többnyire adottságként jelent meg. A különböző filozófiai rendszerek eltérően értelmezték ugyan szerkezetét, eredetét vagy megismerhetőségét, de ritkán kérdőjelezték meg magát azt a feltevést, hogy a világ már eleve előttünk áll. A vita arról folyt, milyen a világ, miből épül fel, milyen törvények irányítják, vagy miként ismerhető meg. Kevésbé került előtérbe az a kérdés, hogy mit jelent egyáltalán az, amikor a valóság világgá válik.
Mircea Arman gondolkodásának eredetisége éppen ezen a ponton ragadható meg. Filozófiai vizsgálódása nem a világ szerkezetéből indul ki, hanem abból a folyamatból, amelynek során a valóság emberi jelentéshorizonttá rendeződik. A világ nála nem egyszerűen környezet, nem puszta objektív adottság, hanem olyan összefüggésrendszer, amelyben a dolgok jelentést, helyet és kapcsolatot nyernek. Ezért az imaginatívum fogalmát sem tekinthetjük önálló filozófiai tárgynak. Az imaginatívum nem „valami”, amit a világban találunk meg, hanem annak a világképző történésnek a neve, amelyben a valóság emberi világgá szerveződik. Nem új létezőt vezet be a filozófiába, hanem új nézőpontot kínál arra, miként értjük magát a világot.
Ebben az értelemben Arman könyve nem a képzeletről szól. Még csak nem is az emberi tudat működésének elemzése. A könyv mélyebb tétje annak megmutatása, hogy az ember nem egyszerűen lakója a világnak, hanem résztvevője annak a folyamatnak, amelyben a világ egyáltalán emberi világgá válik. A vallás, a mítosz, a művészet, a filozófia és a tudomány ezért nem egymástól független kulturális területek, hanem ugyanannak a világképző dinamizmusnak különböző történeti megnyilvánulásai.
Ez a felismerés Arman filozófiáját sajátos helyzetbe állítja a kortárs gondolkodásban. Nem kívánja felváltani az ontológiát, nem ír új ismeretelméletet, és nem épít zárt metafizikai rendszert. Inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy e diszciplínák közös előfeltétele maga a világ, amelyben kérdéseink egyáltalán értelmet nyerhetnek. A filozófia első feladata ezért nem a világ leírása, hanem annak megértése, miként nyílik meg számunkra világként.
Ha ezt a gondolatmenetet végigkövetjük, az imaginatívum fogalma is új megvilágításba kerül. Nem képzelőerőt jelent, nem pszichológiai képességet, és nem is az irracionalitás területét. Sokkal inkább azt a szüntelen emberi tevékenységet jelöli, amely a valóságot jelentésekkel, szimbólumokkal, emlékezettel és közös tapasztalatokkal átszőtt világgá alakítja. A világ ebben az értelemben nem kész állapot, hanem folytonos történés. Talán éppen ez Mircea Arman könyvének legmélyebb filozófiai üzenete. A világ nem pusztán az a hely, ahol élünk. A világ az a történés, amelyben az ember önmagát és környezetét kölcsönösen értelmezhetővé teszi. Az imaginatívum ennek a történésnek nem tárgya, hanem belső dinamizmusa.
A világ újragondolása
Minden jelentős filozófiai mű nem csupán válaszokat ad, hanem megváltoztatja kérdéseink irányát. Olvasása után ugyanazok a fogalmak már nem ugyanazt jelentik, mert új összefüggésben tárulnak fel előttünk. Mircea Arman könyve is ebbe a ritka filozófiai hagyományba illeszkedik. Nem egyszerűen az imaginatívum fogalmát gazdagítja új jelentésekkel, hanem arra késztet, hogy magát a világot másként gondoljuk el.
A modern ember számára a világ többnyire adottság. Olyan objektív valóság, amely független tőlünk, s amelyet a tudomány, a filozófia vagy a művészet különböző módokon igyekszik megismerni vagy ábrázolni. Arman gondolkodása azonban egy kevésbé magától értetődő felismerés felé vezet. Arra emlékeztet, hogy a világ nem csupán az, ami körülvesz bennünket, hanem az is, ahogyan jelentést adunk annak, ami körülvesz.
Ez a felismerés nem csökkenti a valóság jelentőségét, éppen ellenkezőleg. Megmutatja, hogy a valóság és a világ nem szinonim fogalmak. A valóság létezhet az embertől függetlenül, a világ azonban mindig emberi viszonyulásban bontakozik ki. A hegy nem csupán geológiai képződmény, hanem táj; a folyó nem pusztán víztömeg, hanem emlékezet, határ, út vagy szimbólum; a nyelv nem egyszerű jelrendszer, hanem közös világunk hordozója. A világ tehát nem a dolgok összessége, hanem a jelentések rendje, amelyben a dolgok helyet kapnak.
Ebben az összefüggésben az imaginatívum sem választható el az ember egész szellemi életétől. Nem egyetlen képesség a sok közül, hanem annak a világteremtő folyamatnak a neve, amelyben tapasztalat, emlékezet, képzelet, gondolkodás és közösségi lét egymásba fonódik. A mítosz, a vallás, a filozófia, a művészet és a tudomány ezért nem egymást kizáró igazságformák, hanem ugyanannak a világalkotó mozgásnak különböző nyelvei.
Talán éppen ez Arman könyvének legidőszerűbb üzenete. Korunkban a tudás egyre inkább specializálódik, a különböző tudományterületek saját fogalmi rendszereikbe zárulnak, miközben egyre ritkábban tesszük fel azt az egyszerű kérdést, hogy mi az, ami mindezt mégis közös emberi világgá kapcsolja össze. Arman filozófiája erre a kérdésre nem kész választ kínál, hanem visszaadja annak jelentőségét. Ezért könyvének olvasása nem pusztán filozófiatörténeti utazás. Sokkal inkább meghívás arra, hogy újragondoljuk saját világunk szerkezetét. Nem azért, hogy elhagyjuk a tudományt a mítosz kedvéért, vagy a racionalitást a képzelet javára, hanem hogy felismerjük: ezek csak akkor érthetők meg teljes mélységükben, ha ugyanannak a világképző folyamatnak különböző megnyilvánulásaiként tekintünk rájuk.
Mircea Arman könyve végső soron nem új világot kínál olvasójának. Arra hív, hogy a már ismert világot lássa új szemmel. Ez a változás első pillantásra talán alig észrevehető, következményei azonban messzire vezetnek. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy a világot nem puszta adottságnak, hanem emberi történésnek tekintjük, másként kezdünk gondolkodni a kultúráról, a történelemről, a nyelvről, a művészetről, a vallásról és végső soron önmagunkról is.
Balázs F. Attila (1954) költő, prózaíró, műfordító, szerkesztő, lap- és könyvkiadó, a budapesti AB ART Kiadó igazgatója.