Azon a napon
Kétrét görnyedt, botra támaszkodó, bal kezében fonott háncsszatyrot tartó öregember ereszkedik le a buszról, a le- és felszállók türelmesen várják, míg talajt fog a lába és néhány lépéssel odébb totyog a biztos terepet jelentő gyalogjárdára. Szinte mindenki ismeri, köszönnek neki, amit hall is meg nem is, de látni nem látja őket, mert tekintetét képtelen az emberi vállnál magasabbra emelni. Derekakat lát meg lábakat, ezen kívül csak a földet, aminek színét, állagát olyan pontosan ismeri, mint a helybéliek. Vagy majdnem olyan pontosan, hisz a telet városi lakásában tölti, csak tavasszal, a jó idő beálltával utazik le a birtokára.
Megvárja, míg elmegy a busz, elül utána a por, levegőhöz jut, s elindul a járdán, majd, mikor az elfogy, az úttest bal oldalán kitaposott padkán. Ritkásan állnak itt a házak, zaj, beszéd nem ér el hozzá, autók sem járnak. Egy pillanatra megáll, megtörli a homlokát, pedig egyáltalán nem izzad, vékony, csupacsont testéből feltételezni sem lehetne, hogy akár csak egy cseppnyi nedvesség is el tudna párologni. Hogy miért pont délben, az egyre melegebbre forduló időben érkezett, az csak a hosszú úttal magyarázható: három és fél órát töltött vonaton, buszon, így is ez volt a legszerencsésebb csatlakozás. Amúgy az idővel nem sokat törődik, nem szerepel már életének megfontolásra érdemes tételei között.
Biciklis hajt el mellette, ráköszön, botjával jelzi, hogy hallotta, de nem köszön vissza. Nem szeretné, ha megállna, tart tőle, hogy nem ismerné meg, pedig elvileg ismernie kéne, hisz innét származott. Még a legújabb nemzedéket is, mert minden nyarát itt tölti. De nem érdeklik már az emberek, a fiatalok pláne nem. Nem látja bennük azt, ami az ő idejében fontos volt, ami őt éltette.
Megérkezik a zöld kerítéskapuhoz. A két csukódó szárny közé préselt szőlőinda pontosan ott van, ahova ősszel rakta, nem járt tehát itt senki. A kerítés is ép, az aljnövényzet sincs feltúrva. Mintha tegnap hagyta volna itt, pedig eltelt közben egy kemény tél. Igaz, ő sem változott semmit, nem fáj jobban semmije, nem hajlik mélyebbre, nem szakadt még teljesen ketté a teste. Az is eljön majd valamikor, de még nem várja. Élni akar, dolga van még itt a kertben. Amit az apjától örökölt. Az meg az ő apjától. Vele meg vége lesz, mert az ő gyerekei már nem járnak ide. Valamiért nem bánja, hogy vele lesz vége. De nem akar rágondolni, hogy miért.
Bár a legszívesebben leülne a ház ajtaja elé állított tuskóra, előbb körbejár. A legnagyobb kérdés, hogy a száz éve ültetett szilva- és almafa tavaly még életben lévő ágai túlélték-e a telet. Kettes létrát cibál elő a fészerből, szétnyitja, felmászik a harmadik fokra, apró rügyek, zöld levélkezdemények után kutat az ágak közt, botjával megpróbálja közelebb húzni őket, elvágódnak a szeme elől. Odébb húzza a létrát, innét próbálkozik. Rossz már a szeme, de a rügyeket biztosan meglátná. Az ágak kérgére telepedett zúzmó azonban vastagon belep mindent, elfedi, ami alatta van. A vonaton megnézte a jegyzetfüzetét, a mostanihoz képest tavaly tíz nappal később fedezte fel az elsőket. Talán akkor nincs veszve minden, egyszerűen csak korán jött idén, ez lehet a magyarázat.
Nem akarták elengedni. Pláne egyedül. Gyerekei próbálták győzködni, hogy majd a nyáron elhozzák kocsival. Az unokái is. De ő egyedül szeretett ide járni. Ha hozzák-viszik, annak semmi értelme. Nem arra figyel, amire szeretne. Beavatkoznak a gondolataiba. Rákényszerítenek olyasmiket, amihez semmi kedve. Vagyis nem értik az egésznek a lényegét, hogy miért jár ő még nyolcvanhét esztendősen is ebbe a szülőfalujában megörökölt kertbe. Nyilvánvalóan ő a hibás: sohasem tudta érthetően elmagyarázni nekik, mit jelent kötődni az ősi dolgokhoz.
A házban, amit még fiatalkorában épített, minden tökéletesen működik. Beindítja a gázkazánt, a melegvizes bojlert, a hűtőt, kinyit egy lencsefőzelékes konzervet, felmelegíti a mikróban. Közben a telefonján átfutja a napi híreket, levelezését, üzeneteit. Házon belül városi, házon kívül falusi életet él itt. Élvezi e kettősséget, nem szabad elveszettnek lenni egyik világban sem.
Aztán átöltözik, és pihenés nélkül nekilát a feladatoknak. Leszedi a fóliatakarást a teraszon álló leanderekről, a napra húzza őket, vizet ad nekik. Ugyanígy a többi kiültetett dísznövényről, bogyós növényekről is. Van, ami tűrhetően vészelte át a telet, van, ami megsínylette. De így van ez mindig, nem esik kétségbe – ilyen a kert természete. Túlélés, pusztulás, minden benne van. Örüljön ennek, ne bánkódjon amiatt.
Egyedül az öreg fák aggasztják. Most, hogy még magasabbra mászik a létrán, sem látja semmi jelét annak, hogy a tavaly még élő ágak ellen tudtak-e állni a télnek. Feljegyzéseiben az szerepel, hogy a szilvafa kilencvenkilenc éves, az alma kilencvenhét. Úgy érezte mindig, ha valamit az ősei feladatként ráhagytak, az épp ennek a két fának a sorsa. Hogy nem hagyhatja kipusztulni őket, amit csak lehet, meg kell tennie értük. Több tucat tanulmányt elolvasott, szakembereket kérdezett meg, még az AI-t is kifaggatta, de a végkövetkeztetés mindenütt az volt, hogy a sorsuk megjósolhatatlan. A túlélő ágak élhetnek még akár évekig is, sőt, új hajtásokat is hozhatnak, de az sem kizárt, hogy valami betegség olyan hirtelen támadja meg őket, hogy ideje sem lesz tenni ellene. Vagyis, mint annyi minden az életben, részben a szerencsére van bízva, hogy alakul a sorsuk. Ezt nem tartotta elfogadhatónak, nem is nyugodott bele. Ezért sietett le már az első napsütéses tavaszi napon, hogy ha ilyesmi történne, minél előbb felfedezze.
Estére elfárad. Nem a testében, a gondolataiban. Hogy nem sikerült annyi mindent megcsinálnia, mint azelőtt. A szerszámai is mintha tompultak volna, nem állnak kézre. Vagy az ő keze a szerszámokra. Vacsora után még körbejár, de már nem fog semmibe. Meg kell válaszolnia néhány emailt, a tanítványai itt sem hagyják békén. Ez a fura ebben az internetes világban, hogy nem menekülhetsz. Nem bújhatsz el.
Éjjel álmodik. Érdekes, mert városi lakásában nem szokott, vagy csak ritkán. Az a lakás nem álmokra való. Munkára, idegeskedésre, olykor pihenésre igen. Álmában minden ismerős, mégsem tud megnevezni semmit. Van is hozzá köze, nincs is. Életének különböző korszakaiból futnak össze szereplők, mintha felköszöntenék, de nem tudja, miért. Nincs se névnapja, se születésnapja. Ajándékokkal lepik meg, könyvekkel és lemezekkel, majdnem megfullad alattuk, annyival. Ekkor derül ki, hogy nincs is lemezjátszója és olvasni is elfelejtett. Magára hagyják, elmennek.
Reggel arra ébred, hogy esik. A meteorológiai előrejelzés szerint ma felhős-napos időnek kellene lennie, de inkább naposnak. Különösebben nem bánja, jól jön a csapadék a kertnek, csak így nem nagyon tud kimenni. Tavaly elázott, olyan ízületi fájdalmai lettek, hogy máig sem gyógyult ki belőlük teljesen. Kerülje az extremitásokat, mondta az orvos, a legcsekélyebb adagban is halálosak lehetnek. Az a baj, mondta neki, hogy nem ismerem fel őket, nem tudok különbséget tenni közöttük. Mi számít extrémnek? Ha nem tesz kalapot az ember és elázik, az már az? Akkor régen rossz.
Mindent tart a házban, esőkabátot és gumicsizmát is. Nem azért jött, hogy idebent üldögéljen, nem mindig és mindenhol drága az ideje, itt az. Felesége három napot adott neki, utána várja haza. Ezt még kijátszhatná, de ha valami elmaradna, amit eltervezett, azt nem élné túl. Módszerességre szoktatták, fanatizmus lett a vége.
Ahogy kilép, máris a százéves fákra sandít, hátha most többet lát. De inkább kevesebbet, az eső szürkés függönyt húz a szeme elé, a kapucni lecsüngő pereme zavarja. A létra ott áll most is, ahol hagyta, de ebben az időben nem mászik fel rá. Elég, ha megcsúszik a lába, máris lenn találja magát.
Két sor szőlő mellett két sor málnája van, ősszel nem metszette meg egyiket sem, mert korán jöttek a fagyok. Ezekkel kéne kezdeni, ez megy esőben is, legfeljebb a keze ázik el. A magasabbra nyúló kacsok dolgoztatják meg igazán, ami a földön fekszik, azt könnyedén felemeli. Közben fél szemmel a füvet nézi, lassan azt is nyírni kellene. Felhívja majd azt az embert, de csak ha nem lesz itt. Nem könnyű vele, állandóan politizálni akar, még azok után is, hogy kiderült, ellentétes platformon állnak.
Hamar elfárad, de nem hagyja abba, tudja, néhány perc, és a rutin győzni fog. Nem a gondolatok viszik tovább az embert, hanem a kéz, a derék, a láb. Az elszántság, az akarat. A málnával végez, nekiáll a szőlőnek. Nehezebb, mert feljebb van minden, gyakrabban kellene kiegyenesednie. Közben pufog a hátán az eső. Úgy érzi, egyre nagyobb szemekben. Attól nem tart, hogy átázik, erős kabát ez, de egyre nagyobb a súlya. Mint a páncél, tapad rá, nyomja lefelé. A föld felé, amihez amúgy is közel van.
Észre sem veszi, hogy közben feltámad a szél. Olyan hirtelen jött, mintha pumpálnák a dombok felől. Tompa reccsenést hall a háta mögött. Nem mer megfordulni, hátranézni. Pontosan tudja, mi történt. Így csak nedvüket vesztett, kiszáradt öreg fák hasadnak ketté. A nyers szövet nem reccsen, az sikít, mint a kartonról lerántott ragasztószalag.
Ott hever az öreg almafa ága a földön, vékonyabb hajtásai pozdorjává zúzva szanaszét. Most könnyedén megnézhetné, van-e kezdődő rügy- vagy levélkezdemény rajta, de nem nézi meg. Inkább a felaprítása mellett dönt, de most már annyira szakad, hogy be kell mennie a házba. Közben a szilvafára pillant, az vajon bírja-e. Alaposan azonban nem vizsgálja meg.
Leküzdi magáról a befülledt ruhát, forró zuhanyt vesz, plédbe burkolódzik. Éhes, de nem eszik, még nincs dél. Gondolkodik, pedig tudja, hogy nem szabadna. Itt évszázadokon át ösztönből ment minden, ha nem azt követi, vége mindennek.
Csomagol, hamarosan útra kész. Fél óra múlva jön egy busz, annak van csatlakozása. Elzár, lekapcsol mindent, behúzza a zsalugátereket. Még esik, de már nem annyira. Majdhogynem vakon jut el a kapuig, aztán fel az útra. A buszmegállóban már állnak, beáll mögéjük. Valaki ernyőt tart föléje. Nem néz fel, csak a botjával int. Balról, a temető felől feltűnik a busz sárga orra.
Ross Károly (1954) író, műfordító.