Sárgafolt 8, 9
(esetleg Edit – lomtalanítás)
Amikor megkaptam az e-mailedet szerkesztőségi címemre, tavaly áprilisban,
a feladó „Gellértné Dr. Csikós”, a tárgy szerint „kézirat – Edit”, egy pillanatra
elbizonytalanodtam. Ismerősen csengenek, valahonnan a messzi múltból, a nevek,
de ilyen szerzőnk eddig nem volt, aztán persze összeállt a kép: a levelezőrendszer
megfordította a vezeték- és keresztnevek rendjét. Közel harminc éve
esküvői meghívót is kaptam dr. Csikós Gellért és Gál Edit menyegzőjére, nyilván
nem azért, hogy részt vegyek, de illett volna egy köszöntő táviratot küldenem
– nekem nem volt szokásom köszöntő táviratokat küldeni; egyszer mintha
régi munkahelyemre, a Széphalom Könyvműhelybe is telefonáltál volna, talán
hogy elújságold, gyereked született, aztán eltelt több mint tíz év, nekem is lett
három gyerekem, mint neked, ugyanúgy két lány és egy fiú, majd elváltam,
Újlipótvárosban albérletet béreltem, egy magányos éjszakán kutakodtam utánad
a neten, mi lehet veled, hol élsz, nem volt könnyű, mert én egyetlen közösségi
oldalon sem vagyok fenn, de egy újságcikk elárulta, Mogyoródon vagy
óvodaigazgató. Képeket is találtam, nem változtál sokat, érettebben, de őrzöd
démoni szépségedet, s elképzeltem, hogy beállítok Mogyoródra, valamikor délután,
amikor a gyerekeket már hazavitték, de az igazgatónő még bent dolgozik
az irodájában, talán meg sem ismersz, amikor azt mondom, szeretném ide beíratni
az ikreimet, ami képtelenség, már iskolába jártak Budán, és ott, az igazgatói
irodában, az igazgatónői íróasztalon vagy az elé terített puha igazgatónői
szőnyegen szeretkezünk. Képzelgésnek jó volt egy negyedórára, hisz tudod,
egyetlen csókig jutottunk, s utána kézen fogva baktattunk, irgalmatlan nyári
hőségben, egy Komárom megyei városka utcáján, valahol Dorog közelében. Az
esztergomi Kincskereső-táborba készültünk másnap, Tanka Editéknél aludtunk,
vendégségben nem eshetett meg a dolog, amúgy sem lettem volna rá
kész, tartottam tőled: te tizenhét voltál, én tizenhat, amikor a Kincskereső-tábor
csapata tanulmányi sétát tett Szeged belvárosában, és a Dankó-szobornál elhangzott
az obligát idegenvezetői legenda, miszerint ha szűz lány sétál el a szobor
előtt, megszólal Dankó Pista hegedűje, hetykén mondtad, gunyoros félmosollyal,
na, hát nekem nem fog muzsikálni! Egy évvel később pedig, az
újszegedi táborban, nem a te ágyadban kötöttem ki, hanem a tiéddel szemben
Mák Arankáéban, ő ápolt egész délután, a migrénem miatt orvost kellett hívni,
beadott egy injekciót, Aranka cserélgette a homlokomon a borogatást: napszúrást
kaptam, mert a vépi 190 cm-es Hédi (kosarazott a Savaria női csapatában)
hozott igazi vasi házi pálinkát, ezt a rettenetet szuttyongattuk a tanári
sátorban dél körül, Baka Pistával hármasban (Csak ne lenne ez a Hédi ilyen
langaléta!, mormolta nekem Pista), majd ifis társammal, Patiszonnal, a későbbi
egyetemi tanár Bombitz Attilával Grezsa Ferenc elé kellett kimennünk a buszmegállóhoz,
ahol vagy fél órát vártunk a tanár úrra, aki a tábornak jött előadást
tartani, a buszmegállóban semmi nem adott árnyékot, Legalább egy csenevész
fa alá beállhatnánk!, délután három lehetett, és mint Szegeden júliusban mindig,
negyven fok, utána egy rögtönzött focimeccsen is szaladgáltunk, akkor
lettem rosszul, hánytam; az injekció után órákkal, éjfél körül fölébredtem, Aranka
simogatta a homlokomat, aztán átcsalt, szinte áthúzott az ágyába, a csillapító
szer miatt nem sokra emlékszem, mit csináltunk a pokróc alatt, miközben
a hatszemélyes katonai sátorban – három-három emeletes ágy a két oldalon – ott
aludt Bombitz, egy Krisztián nevű srác, és persze te. Iszonyatosan szégyelltem
magam másnap, délelőtt valami előadást hallgattunk, Baka Pista mellett ültem,
halálosan unta, Délmagyarországot olvasott, egyszer csak leült mellém Aranka,
kedvenc rövidnadrágomban voltam (akkor még mályvaszínű volt, évekig viseltem,
mert én még vagy húsz évig nem híztam ki a régi ruháimat, rózsaszínűre
fakult), és Aranka benyúlt a zsebembe, teljesen pánikba estem, elkértem Pistától
a Délmagyart, az ölem fölé terítettem, igyekeztem úgy tartani, hogy az újságlapok
ne zizegjenek Aranka marka fölött, menjünk ki, súgta fojtott hangon,
a folyosón nekinyomott a falnak és csókolt, gyere, zihálta, a sátorba, kóválygó
fülledtség volt odabent, és én rekedt, fakó hangon mondtam: ne haragudj, Aranka,
nem lehet, én igazából Editet szeretem.
Fura módon utolsó kalandunknak is részese, bár csak mellékszereplője lett
Mák Aranka. Hívtál: menjek én is Görögországba, baromi olcsó, 1991-et írtunk,
át a háborús Jugoszlávián – Belgrádban gépfegyveresek sorfala mellett haladt
el a buszunk –, potom 5000 forint plusz autópálya-költség (no meg lefizetni
a vámosokat, de azt a sofőrök intézték nagy rutinnal), 10 napos körutazás, sátras
táborhely Varkizában (én elsőre Bapkizának olvastam, napokig cukkoltak ezzel),
az Égei-tenger partján, Athéntől 25 kilométerre délre, körutazás: Meteorák,
Parnasszosz, Szunion-fok, Kréta, és mivel kevesen vagytok az útra, szervezzek
még embereket, főiskolásokat és egyetemistákat. Debreceni magyar–német szakos
csoporttársam, Makra Peti ráállt, s Ürmöndről még hárman, Zsubi a nőjével,
T. Mártival, és Tata barátom, akik nem voltak főiskolások vagy egyetemisták,
de kineveztük őket pszichológus, filozófus meg matematikus hallgatónak. A ti
kecskeméti kollégiumotokban volt este a találkozó, Ürmöndről hosszú út volt
ez akkoriban, átszállás Szombathelyen, be a büfékocsiba, átszállás Pesten: Déliből
a Nyugatiba, be a büfékocsiba, Tata néger parókában, szuahéli halandzsával
szórakoztatta a büfést, én voltam a tolmács, virágos jókedvvel érkeztünk
Kecskemétre, talán mind az öten először jártunk ott, a kollégium felé menet kiültünk
egy presszó járdaszéli asztalához, s egyszer csak jön szemben velünk
Mák Aranka, kiköpött kunsági, széles arccsont, nagy szemek, impozáns jelenség,
nem éppen mákszemnyi, magasabb nálam, lökdösöm Tata térdét: róla meséltem
a vonaton, Aranka megtorpan mellettünk, váltunk pár szót, semmiségekről.
Napszálltakor megérkeztünk hozzád a kollégiumba, dalcsokrot vittünk
ajándékba, szó se róla, nem voltunk szalonképesek, de hát egy kollégium távolról
sem szalon, te azonban nagyon zokon vetted, leteremtettél minket, külön
figyelmet fordítva rám (hidd el, utólag át tudom érezni csalódásodat, kívülről
nézve botrányosan festhetett szedett-vedett, megfáradt csapatunk, de akkor mi
már kizökkenthetetlenül önfeledettek voltunk). Éjfél előtt indult a busz Szegeden
át Görögországba, csakhogy Szegeden lerobbant, a Tisza-parton éjszakáztunk
a roncsban, a cserebuszt másnap délutánra ígérték (így aztán Kréta ki is
maradt a körutazásból). Délelőtt bementem Baka Pistához a Victor Hugo utca
4-be, elvitt a belvárosi reggelizőbe, a tejeskávé fölött Pista hamiskás mosollyal
biztatott Edit ügyében, csepegtetett belém némi reményt, bár sejtettem, hogy
a kecskeméti estével kiestem a pikszisből, mondhatni kivívtam jogos rosszallásodat,
mégis elakadt a szívverésem az utazás első éjszakáján: miközben Tata
barátommal egymás fülére cserélgetjük a walkman fejhallgatóját, A szerelemnek
múlnia kell, A szerelemnek fájni kell, Pisti sofőr meg váltja a volánnál Elemért, te
odaülsz az Elemér mellé, összebújsz vele, előttem két-három üléssel a túlsó oldalon…
Hazamegy a Fasz Elemér elázva, azt hazudja, javított a garázsba, fújtuk
a buszban a nótát Makra vezényletére, sofőrjeink nem vették zokon, vagány
csávók voltak, a Parnasszoszra menet sziklafaltól szakadékig rángatták a kormányt,
nevetés és halálsikoly, őket nem teremtetted le, pedig te voltál a csoportvagy
idegenvezető vagy micsoda, nem ismertelek ilyen szerepben, nem is állt
jól neked; amikor a Szunion-fokhoz mentünk, mikrofonnal a kezedben felolvastad
az útikönyvből a tennivalót: az antik épületromnál, amely a valószínűtlenül
kék öböl fölé magasodik, szemben hullámzó hegyvonulat, ilyenkor, augusztus
elején pontban 20.30-kor megy le a nap, a két hegy közötti hajlatba
zuhan bele, s néhány perc, negyed óra múlva a szivárvány minden színével
befesti a csonka Poszeidón-templomot. Mi ehhez tartottuk magunkat Tatával,
s amikor, még a varázslat bekövetkezte előtt, körbefuttattad a parancsot, hogy
indulás, mert mennünk kell tovább Athénba, mi csak ültünk és vártunk, kivártuk
az égi csodát, a szivárványszíneket, mire a buszhoz értünk, már mindenki
az ülésben, te a sofőrajtóból kiabáltál velünk, hogy épp most akartatok itt hagyni
minket, s akkor aztán nem érdekel, mihez kezdünk magunkkal, de mi már
semmit nem vettünk zokon, azt a naplementét nem lehet elvenni tőlünk.
Ezután már csak egyszer találkoztunk, a Szeged–Budapest gyorsvonaton,
tömve volt, kint kornyadoztam a folyosón, te készültél Kecskeméten leszállni,
én Budapesten át Ürmöndre tartottam, kényszeredetten beszélgettünk, nem
tudom, miről, alighanem kelletlen voltam. Akkoriban még megvoltak a görögországi
fényképeim, hazaérve elővettem őket, az egyik kép szélén, alig kivehetően,
ott ülsz fürdőruhában, az elkötött csónakból lőttem, előző éjszaka fedeztük fel
a parton, megnyergeltük és nyakaltuk az éjszakai tengersóhajokat hallgatva
a retsina butarit, pocsék lőre volt, délelőtt már ismerősként üdvözöltük a rozsdás
ladikot, vízre löktük, s olyan messzire eveztünk a tengerbe, hogy ti hangyányi
foltokká zsugorodtatok, ijedten fordultunk vissza, a parthoz közeledve látjuk,
öklét rázva gázol a vízbe egy nap barnította szőrös görög, a németet nem érti,
Zsubi próbálja hiányos angolsággal megértetni vele, csak eveztünk egyet, nem
akartuk ellopni az ő becses tulajdonát, kiderült ugyanis, ő a strandmester.
Készült egy másik kép is a tengeren: a csónak orrában én terpeszkedem, egy
szál fecskében, bal orcámon még ott az anyajegy, amit később, mikor domborodni,
burjánzani kezdett, sebész nagybátyám leoperált, s az első fogaim is valódiak
még, porcelánfehérségüket sem kezdte ki a bagó. Zsubitól kaptam a fotómásolatot
évtizedek múltán, mert én minden emlékemet kidobtam: későbbi
feleségem féltékeny lett a naplóimra, mikor megmutattam őket neki (beavatásnak
szántam, én marha), féltékeny lett a régi lányokra, rád, féltékeny a múltamra,
hát kivágtam a kukába a naplókat is, a fényképeket is, két tekercs ügyetlen fotót
egy napfényes utazásról. Már a leveleid sem idézhetnek vissza, minden kamaszkori
levél, amit kaptam tőled, Gabriellától, Henitől, Fruzsinától, Zsuzsától és
már nevük megkopott egykori lányoktól, egy négyzetrácsos vaskos füzet mintegy
nyolcszáz lapja közé volt csúsztatva, ebbe tisztáztam tizenévesen a verseimet;
a válás után, amikor a vasszécsenyi házat el kellett adni, a bedobozolt
könyvek s a füzet anyámék pincéjébe került, s mert az évek során megrágták
a patkányok, anyám, aki viszolyog a rágcsálóktól, kidobta, ki a kamaszkori
életem javát, a levelekkel együtt, és sejtelmem sincs, miket írhattál nekem, így
arra se tudok következtetni, hogy én milyen szamárságokat hordhattam össze,
amikor még hittem benned.
Valamiért szóba kerültél, írtad a leveledben, idestova egy esztendeje, és hogy
a Kincskereső táborból ismersz, jaj, Edit, ez fájt, nálam van néhány régi kéziratod, elküldöm,
bár szívesen meg is tartom, és ha van kedved beszélgetni, csak úgy, most már
elérsz, mondanám, hogy el is küldhetnéd, mert ezek a versek is benne voltak
a kidobott füzetben, csak homályosan emlékszem rájuk, de hát ajándék kéziratot
vissza nem veszünk, különben is neked másoltam olyan szépírással, amilyen
csak telt tőlem, úgy emlékszem, világoskék tintával, a címek pirossal, hozzád
szóltak, persze, meg Mártihoz, akibe a tanév idején voltam szerelmes, nyaranta
meg beléd, egy nap különbség volt köztetek, szeptember 27-28., látod, már arra
sem emlékszem, melyikőtök volt egy nappal idősebb, mindketten elsütöttétek
a poént, hogy majdnem Szűz vagyok, nagyon hasonlítottatok, de Márti egy másik
történet, ő volt az első, akit ágyba vittem (aki az ágyamba vitt), később Edina
meg Judit, pedig lehetett volna esetleg Edit.
*
Harminc év után újra beiratkoztam az ürmöndi könyvtárba. A tanácskorszakban,
minden fakszni nélkül, Ürmöndi Városi Könyvtárnak hívták – most az
ürmöndi születésű régi költő, Faludi Ferenc nevét viseli. Tizenkét évesen külön
engedménnyel lettem tagja, s nagy kincsre leltem: olyan gazdag volt a szép- és
szakirodalmi állománya, hogy később nem egy debreceni magyar szakos csoporttársam
az ürmöndi könyvtár segítségével szigorlatozott le (már az a néhány,
aki el is akarta olvasni a kötelező műveket).
Halványvörös hajú fiatal lány fogad. Volt már nálunk tag? Hát, igen, vagy
harminc éve. Nem baj, meglesz az, nevet tessék! – mégse lett meg. Új „kartont”
(számítógépes fájlt) kell nyitni. Nyugdíjas?, kérdezi ártatlan arccal. Három nappal
az ötvennegyedik születésnapom előtt. Nem, dolgozom, és talán bele is
pirulok. Nem a munkahely végett kérdezem, a statisztikai adatgyűjtéshez kell,
csak úgy nagyjából, hogy mit dolgozik. A szerkesztőre, lázasan keresi, nem
akad rubrika. Megállapodunk a tanárban.
Hátborzongató déjà vu érzés. Szakirodalom erre, szépirodalom arra. Az én
egykori labirintusom. A szakirodalmat most hagyom. A szépirodalom K-jához
igyekszem: mi van meg Krasznahorkaitól? Semmi. Talán, a Nobel-díj végett,
külön polcot csináltak neki? De nem, Jiři Kratochvil után megtalálom néhány
könyvét. Közben fölgyullad a villany. Megyek tovább, az E-hez: vajon mi van
Esterházytól? Egykor nem csak a behemót Bevezetés, de annak kis „etűd-kiadásai”
is ott sorakoztak, a Függő, a Kis Magyar Pornográfia, a Daisy, a Fuharosok,
A szív segédigéi; a Ki szavatol a lady biztonságáért? kötetét Tata barátommal kézből
kézbe adtuk egymásnak a gimnáziumban a pad alatt.
Az E szekciójában is fölgyullad a villany. Hála Istennek, mert eléggé nagyon
rosszul látok, pláne félhomályban. A Bevezetés sehol, a k is sorozatból is csak
a Kis Magyar Pornográfia, óvatosan kézbe veszem, nézem az olvasócédula pecsétjeit:
vajon melyik az enyém?
Az N-nél már közönyösen veszem tudomásul: Nádastól is csak néhány újabb
kötet van polcon, se Emlékiratok, se Párhuzamos történetek.
Ahogy megyek a kölcsönzőpulthoz, kialusznak mögöttem a fények. A régebbi
könyvek a pincében vannak, mondja a kis hölgy, hogy legyen helyük az
újaknak. A tömérdek lektűr végett a dohos, vizesedő raktárba szorult a Bevezetés,
a Kő hull apadó kútba, az Anyám könnyű álmot ígér – a huszadik század végi magyar
szépirodalom színe-java.
Az olvasmányjegyzékem szerint –1984-től 2020-ig vezettem, följegyezve minden
szépprózai és drámai művet, amit elolvastam – a KMP 1991-ben került
sorra. Az olvasócédulán egyetlen 1991-es pecsét, november 1. Három hónappal
a görögországi út után. „Iszonyú kötelesség az emlékezés!” – olvasom EP-t.
„Mondhatni, memoár ez. Memoár-rom.”
*
Miért éppen Esterházyékat kerestem a könyvtárban elsőként, több mint harminc
év elteltével?
1991-ben, böngészem a jegyzékemet, 74 szépprózai és drámai művet olvastam
el; 19 regényt és 5 drámát, a többi novella; 54 magyar- és 20 világirodalmi
alkotást. Hajnóczy Péter A fűtőjével kezdődött az év (az előzőt Hrabal Véres
történetekjével zártam). Gion Nándor-novellák és 3 regénye, 3 Faulkner-regény,
Zabhegyező, Száz év magány, Szerelem a kolera idején, Moravia, Golding, Danilo Kiš,
Nádastól az Egy családregény vége és a Leírás (utóbbi nem igazán tetszett), Mészöly
Saulusa, Bodor Ádám-novellák, Sütő Mese és regénye, Ottliktól a Minden megvan
(az Iskola a határon már 1989-ben megvolt), sok Esterházy, az év zárásaként
a Thészeusz és a fekete özvegy. A többségét a könyvtárból vettem ki, de szépen
gyarapodott saját gyűjteményem is.
A válás utáni költözés előtt, 2011 nyarán, lomtalanításkor a feleslegessé vált
kacatok közé kihajítottam a járdaszéli árokba Esterházy és Nádas könyveit. Teljes
gyűjteményem volt addigi életművükből. Krasznahorkainak megkegyelmeztem;
talán azért, mert személyesen is ismertem, s a Széphalom Könyvműhelynél
jelentek meg a könyvei, ahol három évig irodalmi szerkesztőként dolgoztam?
Szabadkozva mondta MK-nak, a kiadó vezetőjének, hogy – a Sátántangó újrakiadása,
Az ellenállás melankóliája, Az urgai fogoly és A Thésesus-általános után – készülő
könyvét nem nálunk tervezi megjelentetni: finoman tudtára adták, a Gallimard
érdeklődik iránta, ám ahhoz, hogy komolyan foglalkozzanak vele, ne-
vesebb kiadóhoz kéne szerződnie. A Háború és háborút már a Magvető adta ki.
Augusztusi forróság volt, harmadik hónapja éltem egyedül a kiürült házban.
A gyerekeim után csak néhány kallódó játékkocka maradt. Dobozoltam a sok
kurva könyvet: mire lesz szükségem a pesti garzonlakásban, és helyszűke
miatt mi kerül anyámékhoz, a szekrény tetejére és a pincébe. Hetek óta gyűjtögettem
a boltokból a kartondobozokat, mégsem volt elég. Selejtezni kezdtem,
elsőként a régi recenziós példányok, majd az ajándékba kapott érdektelen könyvek
kerültek sorra, nem egy közülük dedikált, könnyű szívvel váltam meg tőlük.
Létrára föl, létrára le, csurgott rólam a víz, hiába sorakoztak a szoba közepén
a ferde tornyok, maradt még egy egész regiment a polcokon. Egy sor
Esterházy, egy sor Nádas: fogom én még ezeket olvasni? Néhány pillanatig
felcsillant ifjúkorom felelőtlen boldogsága: a vég nélküli olvasások pad alatt,
otthon az erkélyen, ágyban, útközben autóban, vonaton, amíg a feleségem
úszott, hasra feküdve a strandon, s az a semmihez sem hasonlítható bensőséges
érzés, amikor az ember megpörgeti egy könyv lapjait az orra alatt. Levettem
a Termelési regényt, megszagoltam: dohos (mint minden könyvem ebben a penészes
házban). Őszöd, nem őszöd, nem kapsz mást: igazságbeszéd.
Estefelé jöttek a lomizó cigányok, a házunk előtti ároknál a meglepetéstől
seggre ültek, Hé, more, né má, itt óvasni is kő!, s gyanakodva tapogatták, forgatták,
kézről kézre adták (a püspöklilát külön megcsodálták) a két Péter könyveit.
*
Editnek, a véletlen hozta úgy, a születésnapomon, február 11-én válaszoltam. Akkor
vettem észre, hogy ő 2025. április 14-én küldte levelét, Esterházy születésnapján.
Ma február 26-ika, Anna születésnapja van. De ahhoz, hogy őrá emlékezzek,
még nincs elég erőm.
Tegnap meghallgattam egy beszélgetést Unoka Zsolt pszichiáterrel. Végre
megvan a diagnózisom: anhedónia, anergia. Örömtelenség és erőtlenség. Nem
okoznak örömet azok a tevékenységek sem, amelyek korábban igen; s így energiám
sincs hozzájuk. Ha egy harmadik tényező: a reménytelenség is társul
hozzájuk, különösen veszélyes kórkép.
Dolgozom hát, írok, mitévő lehetnék, a reményért.
(Edina az arborétumban)
Ó, Márti, Mártika, boszorkányos, igéző, pusztító démonom, első testi szerelmem,
még ma is szirupos lesz a könnyem, ha rád gondolok, pedig elhomályosult
már az arcod, a tested, rengeteg hullámos gesztenyebarna hajad és rengő
szép melleid is csak derengő emlék, hogy óvtak tőled, riogattak, anyám a kétségbeesését
palástoló észérvekkel, már amit ő annak gondolt, Jaj, fiam, hiszen
félcigány, az apja ugyan körzeti orvos Egyházashollóson, de az anyja, az
anyja!, tizennyolc évesen túl volt a harmadik abortuszon, beszélik, a Zenésben
félmeztelenül táncolt az asztalon; a bátyám lakonikusan csak annyit mondott:
Ecsém (így szólítja manapság a fiát is), ecsém, vigyázz, több faszt fogott, mint
kilincset.
A gimnázium után, azt rebesgették, Salzburgban lettél rúdtáncos egy előkelő
lokálban, ahonnan kiemelt és feleségül vett egy idősebb osztrák úriember, s később
– vele-e vagy mással, ki tudja – egy zalai faluba költöztél; azóta mindenki
nyomodat vesztette.
Hagylak hát egyelőre én is, gyűjtöm az erőt, hogy felkutassalak emlékezetem
bugyraiban; Edinához fordulok inkább, aki kimenekített abból a talajvesztett
kétségbeesésből, ahová taszítottál, hogy aztán ő is a fásult magány üregébe
lökjön.
*
Olyan volt a hajad, mint egy zsibongó méhraj.
És pimaszul szeplős az arcod.
A többi szépséget sorolnom nem illik, három felnőtt fiú édesanyja vagy.
Rózsás labyrinth a kámoni arborétum június derekán. A mobilfotók adataiból
a pontos dátumot is tudom: 2023. június 10.
*
Ágotával és képzőművész csapatával csináltunk a Petőfi 200-ra egy petőfis társasjátékot.
A társasjáték-szenvedéllyel megvert festő, Éva találta ki a tábla- és
kártyajáték rendszerét, egy másik festő megfestette a táblát, a kérdező kártyákat
mindnyájan gyártottuk szorgosan, nem munka volt, jó buli, élveztük, mint a gyerekek;
játszattuk kicsikkel, nagyokkal, vittük gimnáziumokba, társasjátékklubba,
Vasvárra, Szombathelyen a Bolyai Gimnáziumba, a Savaria Múzeumba és a kámoni
arborétumba.
Szerkesztéskor nekem Petőfi és művésztársai élete és művészete jutott, hetekig
lefoglalt, nem tudtam betelni a sebtiben beszerzett friss Petőfi-szakirodalommal,
elképzeltem, mi lenne, ha – mint Petőfi, a lapban kiszedetve – ilyeneket
írnék vissza a szerzőjelöltek műveire: „nem állja ki a próbatüzet”, vagy „komoly
költeménynek kissé nevetséges”; egyszóval jobban éreztem magam 2022 nyarán,
már megvolt a hallókészülékem, egy nappal az ötvenedik születésnapom előtt
kezdtem el a próbahordást, kinyílt a világ, másoknak csak a város a covid után,
nekem egy varázslatos hangszekrény, amelyből eleinte csak úgy nyiszorogtak
fémesen a hangok, zizegett a papír zsebkendő, rastogott a léptem, sercegett
fülem mögött a szemüveg szára, recsegett a kulcs a zárban, rezesen zöngtek
a saját zöngéim, az egész világmindenség csörömpölt.
*
Ott ülünk Ágotával az arborétum udvarának egy napsütötte asztalánál, játékra
készen felrakva a Petőfi-társas, néhány kedves látogató hajlandó hozzánk leülni
játszani, egy nyugdíjas tanárnő még az én csavaros rejtvényeimet is megfejti,
simán helyreállítja a megcsonkított Petőfi-sorokat; egy-két óra múlva újra magunkra
maradunk, az udvar közepén egy padon nekünk oldalvást az igazgatónő,
az arborétum miniatűr rengetege felé bambulva, mindennap láthatja,
vajon megunható-e a szépség?, régóta figyelem már, egészen lenyűgöz összefogott,
de láthatóan rendkívül sűrű haja, halvány kék, sárga és zöld színre festve.
Ágota megelégeli, hogy az igazgatónő még oda sem szagolt az asztalhoz,
Gyere, játsszunk egyet, csak próbáld ki, biztatja, kelletlenül ül le velünk szemben,
nyújtom a kezem, bemutatkoznék, rám villan világosbarna szeme, Fözöklek
onna a padrú, ha nem ismersz meg!, csattan a válasz, mint egy ostorcsapás, és
a tájszólás sötét tónusából emlék-reszelékek sokasága szikrázik föl, mintha a tizennyolc
éves lány lángvörös bozontját zilálná szét egy hirtelen jött fuvallat, ilyen
hajjal hogyan ismernélek föl, szabadkozom, Edina az, első hosszú távú szerelmem,
több mint egy évig jártunk (letűnt idők szójárása, a mai fiatalok talán nem
is értenék).
Ági – aki ekkor már másfél éve a feleségem – nem érti, honnan e bizalmasan
merész hang, mi köze a kámoni arborétum igazgatónőjének hozzám, csak a név
hallatán esik le neki a húszfilléres, rövid feszélyezett csevej után magunkra
hagy minket, Beszélgessetek csak, de nekem nem jön ki hang a torkomon.
*
Nem mondod, hogy nem ismerted meg a régi szerelmedet, hitetlenkedik Robi,
trombitás, karnagy, zenetanár és halőr, valamint ezermester – ez utóbbi képességén
újra és újra elámulok, én, a született kétbalkezes. A Hubertus teraszán
ülünk léleksimogató kora nyárban, négy-öt fős kompánia, az asztalon napfényszínben
izzadó söröskorsók. Nem először jártam így, somolygok, évekkel előtte,
pedig akkor még a szemem is jó volt, szemüveggel legalábbis jól láttam, jön
szembe a Mátyás király utcán egy nő, én a vasútállomásról baktatok haza anyámékhoz;
no mármost Ürmöndön, nem kell nektek mondanom, ha ismerős közeleg,
készülni kell a köszönésre, anyám gyerekkoromban mindig szorított
egyet a kezemen, ha a szembejövőnek Csókolom!-ot kellett jó hangosan köszönni,
de hát én vagy másfél évtizedre szinte teljesen elszakadtam a várostól, amúgy
is pocsék az arcmemóriám, szóval ha ismerős nő közeleg szemből, nagyon hamar
el kell döntenem, tegezhetem-e vagy maradunk a Csókolom!-nál, férfiaknál
egyszerűbb a dolog: ha fiatalabbnak látszik nálam, nyugodtan megvárhatom,
üdvözöl-e; úgy mértem fel, ez a nő, bár ismerős, jóval idősebb, úgyhogy elmormoltam
egy halk Csókolom-ot, mire visszaszólt, Szia, Gabi! Gimnáziumi osztálytársnőnk
volt, Babó, tudod, Tata, közös plátói szerelmünk. A fenét, szerelmes
te voltál, ha ugyan, én csak tettem neki a szépet, tiltakozik Tata barátom, aki
egy másik osztálytársnőnknek a szünetekben különböző állatok képében játszotta
a hódítót, elefántként jobb kezét csóválva mint valami szimatoló ormányt,
a lány meg könnyes szemmel rohant ki az osztályteremből.
De vissza kell még térnem Edinához, számot adni bohózatba illő szakításunkról,
ami után otthagytam másfél fogamat, és meg lettem koronázva.
Nagy Gábor (1972) költő, irodalomtörténész. A Hitel kritikai rovatának szerkesztője.
Részlet a Sárgafolt című készülő regényből.