100 ÉS 90
avagy centenarium és nonagesimum anniversarium
Kedves folyóiratom e rendkívüli helyzetben, rendkívüli erőfeszítés nyomán
megjelenő, rendkívüli számában – 2026-ot írván – adja magát a „kötelező” évfordulós
feladat. És ami ennél is több, az ezt is meghaladó aktualitás.
Olyan magyarokra emlékezünk, akik képesek voltak az egység jegyében
cselekedni, s minden ideológiai vagy egyéb érdek felett, a közös veszélyt megélve,
közös hétköznapi reményeket és felemelő álmokat dédelgetve tettek a közös
jövő érdekében – utóbb nem egyszer hálátlannak bizonyuló – utódaikra
gondolva, kikre az általuk elkezdett identitást erősítő munka alapjára építve,
a nemzeti megmaradás feladatát bízták volna, ott és akkor kisebbségi, de mint
utóbb kiderült összmagyar vonatkozásban is.
A vállalásomat magyarázó személyes indoklásomért már előre elnézést kérek.
A történet fontossága jól tudom, messze felette áll igyekezetemnek.
Gondolkodom, miként kezdjek arról írni, ami avatatlanként mégis beavatott
ennek az erdélyi magyarok (sőt minden magyar) számára meghatározó jelentőségű
történetnek egyes nem, vagy nem eléggé ismert részleteit bemutató munkába,
avagy – nemzeti sorsunk változatlanul zaklatott korszakában – inkább
felmutatására. Az alázat aranyszabályát betartva, de a gondviselés által reám
rótt helyzetemet felismerve merészeltem ezt öröklött szolgálatomnak tekinteni,
és így a magam részéről a közel 89 évnyi életemből több évtized örömet okozó
„odaadásával” valóban szolgáltam. Ugyanis tudtam, hogy mint a kevés túlélő
között az egyik adathordozó, azokat az ismert és kevéssé ismert eseményeket
személyes emlékeimmel is hitelesebbé tehetem.
Mikor úgy istenigazából hozzákezdhettem, vagy mondhatnám belefeledkeztem
ebbe az akkor végtelenek tűnő munkába, még nem sejtettem, mekkora
fordulatot hoz életemben. Csak tettem a dolgom. És egymást érték a számomra
váratlan események, melyeknek során abbéli meggyőződésem, hogy utamon
valaki vezet, napról napra, hónapról hónapra erősebb lett. Közben pedig meggyőződhettem
arról, miszerint mindennél fontosabb tényező a családi fészekben
nevelkedő, hitre és hazaszeretetre alapozott áldozatvállaló és a veszélyeket felmérni
képes identitásunk, vagyis a nemzettudat. Felismertem, hogy elődeink
küzdelmei és azok nyomán kiforrott gondolatai, amelyekben egyre-másra tanító
és előremutató üzenetek szólalnak meg, nem csupán az erdélyi magyarok,
nem csupán a Trianonban elszakítottak, de az összmagyarság számára is iránytűként
jelzik a követendő utat.
Egy száz év előtti nagy generáció könnyen süllyesztőbe taszításra ítélhető
teljesítményét megismerve, immunrendszerünk titkainak egyik eleddig nem
eléggé becsült páncélszekrénye nyílt meg előttem. Rendkívüli hatással volt
reám, amint a szépírás történelmünkben oly gyakran politikai fegyvert forgató
művelői és az egyéb művészeti ágazatok, valamint a tudományok képviselői,
erőiket a legnagyobb természetességgel egyesítették, s főleg, mert nem maradtak
meg a szavak biztonságos fedezékében, hanem kiléptek a nyílt harcmezőre,
ha kellett a legveszedelmesebb sortüzek idején is. Közöttük mintha ismeretlen
lett volna a ma megfelelési kényszernek nevezett magatartás!
Most sajnáltam igazán, hogy életem első negyven esztendejében, abban a küzdelmes
korszakban, hivatásom gyakorlása, az emlékek őrzése meg a relikviák
óvása, dugdosása mellett nem jutott idő még többet tenni. Utána viszont már
az átmentés és az elméleti alapozás évei következtek, s most úgy érezhetem,
sikerült egy olyan fél évszázadot megélnem, amikor ama öröklött szolgálat jegyében
megtettem azt, ami tőlem tellett.
De miért is merem az öröklött szolgálat kifejezést mindegyre leírni? Nos, ha
ennek magyarázatát akarom adni, azzal máris belekezdek egy vallomásos történet
tanú- és tanulságainak leírásába. Ennek alapja pedig az, amint mondani
szokták: jókor s jó helyen születtem.
A kettős anniversarium alkalmából nem kezdek annak leírásába, amit már
több tanulmányban és kötetben1 leírtam, vagy aminek nemes szellemi hozadékát
négy monográfiában2 és egy dokumentumfilmben3 szintén bemutattam.
Jelen célom ezúttal annak megértetése, hogy a nemzeti összetartozás, az egység
milyen eredményekre képes, és ahogyan a két évfordulóra okot adó, egymást
átfedő két közösség képességeit közösen állította egy közös ügy szolgálatába,
s kiemelten az, amint eredményes tetteik hátterében együtt gondolkodó magyarok
voltak. Ezért figyelnem kell az „ünnepeltek” szellemi termésének aktualitására
és annak az évfordulókhoz méltó módon történő megismertetésére. Az
irodalomtörténet mezejére nem fogok tévedni, azt már bőven bejárta az utókor
megannyi szakértője. Ki így, ki úgy. Én a magam részéről az érintettek kisebbségi
és egyben tagadhatatlanul összmagyar megmaradásunk érdekében egységben
végzett tevékenységét szeretném felmutatni.
Ha pedig már idáig jutottunk, nevezzem is meg a két évforduló ünnepeltjeit,
a 100 esztendős erdélyi, marosvécsi Helikoni közösséget és az ettől elválaszthatatlan
kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle csoportját.
Számos oka van annak, hogy míg a Helikon nemzedéke a szépírás olvasottságának
előnyeit élvezve ismert maradt, sőt egyes szereplőin keresztül évtizedek
óta az irodalmi(?) viták kereszttüzében áll, addig a Hitel nemzetpolitikai
szemle ama három T (tiltott, tűrt, támogatott) egyikébe sem tagoltan, méltánytalanul
süllyedt el a szinte ismeretlenbe.
Hogy a két holdudvar mennyire összetartozott, arról a kutató számára tagadhatatlan
bizonyítékok vannak, de itt lép be a magam emlékezete, hiszen
kisgyermekkori emlékeimen túl az ifjúságomat a még élő otthonmaradottak
közt töltve tanúskodhatok is arról, mennyire összetartoztak és milyen egység
volt közöttük a sors adta közös cél, a kisebbséginek nevezett lét paradoxonja
ellenére remélt megmaradás szolgálatában.
Írásaikban a munkamegosztás adott volt, ugyanis az Erdélyi Helikon4 és a vele
párhuzamban működő Pásztortűz5 lett elsőszámú otthona szépírásaiknak, míg
a Hitel nemzetpolitikai szemle6 a többi írást ölelte fel, hiszen az életnek minden
területe hozzátartozott a megmaradás stratégiai és taktikai meggondolások
kövezte útján.
A nagy döntések dolgában – ott a Hitel asztalánál – naponta együtt vitáztak,
nem egyszer hajnalig, s a döntéseiket megelőző egyeztetések hosszát gyakorta
Kós Károly7 bátyánk kávéinak és cigarettáinak száma is mérte.
Gyermekként számomra a két szobával odébb zajló tanácskozásnak a katedrálüvegeken
átszűrődő fénye jelentett érdekességet. De később, amikor már
mindkét folyóirat történelemmé vált, személyes látogatásaikon, vagy a velük
folytatott sétákon elhangzó szavaik lehettek rám nagy hatással. Akkor még nem
láttam, miként volt ennek elsősorban az utánuk következő jeles értelmiségi
nemzedék felnevelésében igazán nagy jelentősége. Ma már a velük egyetértő
vagy egyet nem értő unokák talán nem sejtik, de akaratuk ellenére így vagy
úgy magukban hordják ezt az epigenetikailag ugyancsak igazolható örökséget.
De útkereséseik közepette azt se feledjék, hogy amennyiben ez a hatalomváltást
követő első értelmiségi nemzedék nem tette volna a dolgát, ma nem létezne ez
a harmadik vagy negyedik.
Itt kénytelen vagyok valamit szomorúan megjegyezni. Bár a nemzeti kultúremlékhelynek
méltán nevezhető marosvécsi kastélyban rendezett centenáriumi
megemlékezés az egyetemes magyar kultúra egyik nagy pillanata lehetett
volna, a már 100 év előtt egységre intő és azt meg is valósító nagyok emlékezete
sem volt elég ahhoz, hogy az unokák egybegyűljenek. Egyetlen általuk állítólagos
ideológiai meggondolásokból nem kedvelt előadóra hivatkozva megfosztották
a megismételhetetlen alkalmat a ma is elvárható egység emlékezetének
ünnepi és figyelmeztető, erőt adó pillanataitól.
Akkor, 1920 és 1944 között a Helikon majd a Hitel nemzedéke tisztában volt
azzal, hogy a kisebbségi, ergo a magyar megmaradás csakis az egység megvalósítása
esetében remélhető.
Szellemiségük rövid bemutatásán túl, jelen írásom egyik célja e szétválaszthatatlanul
összefonódó két csoportosulás összetartozásának igazolása.
Teszem ezt annak tudatában, miszerint ma egységről beszélni egyenlő
a reménytelennel s azt is ismerve, hogy már akkor jelen voltak azok az erők és
igyekezetek, amelyek ez ellen mindent megpróbáltak. Mi sem könnyebb, mint
arra válaszolni: kinek lehetett s kinek van mindez érdekében? Nos, semmi esetre
sem az összmagyarságnak. A világ globális erők irányította újrafelosztásának
folyamata már akkor jelentős csomópontja után és előtt volt, s ma, mintha ennek
végjátékát kellene elszenvednünk.
Méreteink nem teszik lehetővé az erővel való szembeszállást, de a most felidézett
nagyok üzenetei ma is segíthetnek túlélési technikánk kidolgozásában.
Ők már akkor látták, hogy nem egyszerűen az erdélyi kisebbségi lét a tét, hanem
a magyar megmaradás évezredes harcainak drámai fejezetei előtt állunk.
Akár a múltban, jelenleg újfent összetűzésbe kerültünk a nálunk hatalmasabb
erőkkel. Amint ez a pozsonyi csata óta időről időre ismétlődik, azt a megannyit
csűrt-csavart történetírás sem tagadhatja. Most, mint annyiszor, nem tudom
mellőzni a vizsgált korszak jeleseinek néhány üzenetét oly módon, hogy a két
együttműködő csoport gondolatainak hasonlóságára rávilágítsak, s egyben
azok aktualitására is rámutassak néhány példával.
Először a Hitel leginkább debatter alkatú főszerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek8
papírra vetett idézeteit hozom ide.
Amikor ezeket a gondolatokat közzé tette, naponta volt alkalma azokat meghányni-
vetni hiteles és helikonista barátaival, akikkel ideológiai különbségekre
való tekintet nélkül napi rendszerességgel találkozott szülőházamban és 1941
után az ezt mintegy kiterjeszteni kívánó Erdélyi Körben.9
Már az első idézet szembe megy a ma oly népszerű: „a múltat végképp eltörölni”
szellemiségével, és így szól: „…nem lehetünk a jövő urai mindaddig,
míg a múlt újra vissza nem tér emlékezetünkbe!”10 Ami figyelmeztető az utókor
még élő és ugyanazt a küzdelmet folytatni kénytelen szereplőinek az Albrecht
Dezső, a vátesz! Olyan idézeteket fogok felsorolni írásaiból, amelyek kommentár
nélkül is megdöbbentik és megerősítik meggyőződésében a ma gondolkodni
próbáló, vagy merészelő embert.
Lássunk tehát még néhány gondolatot Építő Erdély című nagy esszéjéből!
Erdély magyarságáról neki nem a halál jut eszébe: „Élünk és élni fogunk! Ez
bizonyos. De van szép élet és csúnya élet. Élhet egy nemzet a hivatás magaslatán,
de élhet posványban is. Mi az előbbit akarjuk.”11 Az emberi minőség szükségességét
lepel alatt támadó évszázados érdekeket gyakorta felfedezve, érdemes
ezen elgondolkodni.
Albrechtnek a kisebbségi lét állapotában leírt szavai éppen úgy érvényesek
össznemzeti viszonylatban is, hiszen ma már szemmel láthatóan fenyeget egy
kontinentális birodalom kisebbségévé válásának réme. Aztán egyedüllétünkről
elmélkedik valóban váteszi módon: „Egyedül vagyunk, rokon nélkül. A magyarnak
csak egy rokona van: Európa, s ez a rokon sem akar tudni rólunk.
A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből
a reménytelen szerelemből fakadt: odadobtuk az életünket védelméért s ez volt
a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos,
Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.
Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról,
közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról
sem.”12
Albrecht Dezső ezeket a szavakat 89 évvel ezelőtt, 1935 késő őszén, tél elején
írta le!
De a most következő idézet is, mintha jelenünknek szólna: „Etikai jellegű
kultúránk van, megértésről és igazságosságról álmodozunk s szerte Európában
az önzésnek és a nyers erőszaknak hivatástudata tombol. Arányszámunk rossz,
elhelyezkedésünk előnytelen. S ha magunkat nézzük, Széchenyi e megbolydult
méhraját, ahogy fullánkjainkat egymásnak szegezve állunk öreg a fiatallal,
katolikus reformátussal, író politikussal, szabadelvűek a gazdasági autarkiát
sürgetőkkel, a párt a pártonkívülivel, a közönyösök és konclesők a nemzeti
érdekkel, a régi formákhoz ragaszkodók az új tartalmat kívánókkal szemben,
és ha az út távolságát mérjük, akit önmagában csak az egészséges közszellem
kialakulásáig kell megtennünk, szívünk megnehezedik és kétségek gyötörnek:
elég-e a mi jóindulatunk, segíteni akarásunk ahhoz, hogy mindezeken változtatni
tudjunk?”13
Talán nem kell ehhez semmit sem hozzáfűznöm. Ez valóban ma is érvényes.
Albrecht ekkor elsők között figyelmeztet egy elfeledett varázsszóra, arra,
amelyet éppen korunk romboló szelleme akart és próbál visszájára fordítani:
„Merjünk nagyok lenni!”.14 Aztán felméri egyéni képességeink nagyszerűségét,
de kijelenti, hogy ez egymagában nem elég. A közösségi érték az, ami a döntő.
„Az egyéni értékeken kívül egy nemzet erejét, teljes értékét, a tagjaiban hordozott
közösségi érték erőssége szabja meg, az a meghatározhatatlan lelki tartalom,
parancsoló ösztön, ami az egyéni érdeket alárendeli a közösségi érdeknek,
az a titokzatos lelki irányítószerv, mely az egyént képességeivel a közösségi
munka vonalába állítja s az egyén és a nép teljes egységét megteremti.”15 Ennek
hiányosságairól beszél. Hogyan is nevezhetjük ma ezt a csodálatos képességet?
Nos, szerintem ez a már előbb részletesebben leírt egészséges nemzettudat!
Bármi legyen a véleménye valakinek a globalizációs szándékokról, el kell
ismernie, hogy a nemzettudat annak csak akadályozója lehet. Tehát… Albrecht
így figyelmeztet: „Műveltségváltásban és lélekben magyarrá válni: erre kötelez
a múlt és kényszerít a jövő.” Szerinte a vezetésre hivatottak lemondtak az irányításról.
Nem képesek új közszellemet kialakítani. „Erdélyben nincs vezetőosztály,
mely mély szociális és nemzeti felelősségérzettel, nagy feladatának
hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését. […] Ki kell alakítani az új vezetőréteget,
most már – okulva a történelmen – nemzeti kiválasztás útján, melynek
ismérve: szolgálni a nemzetet…”16
Zarándoki komolyságot igénylő munkára int. Voltaire-t emlegeti, aki Erdélyről
írva csodálattal jegyzi meg, hogy itt a földműves is egyik kezében a fegyvert
tartva szánt. A pragmatikus politikus szólal meg általa, amikor ezeket mondja:
„Szükséges végre látnunk, hogy mi az, amit lehet és amit nem lehet. […] De
végeredményében nem is az a tulajdonképpeni probléma, hogy mit lehet és mit
nem, hanem az, hogy hogyan lehet.”17
Ezeknek a szavaknak az igazsága sem korlátozható az erdélyi magyar kisebbségre,
nyilvánvaló módon szólnak az egész politikai határok felett élő nemzethez.
Ahhoz a magyarsághoz, amely a közép-európai történelmi fejlődés
során kialakult modell egyik legpregnánsabb példája a kultúrnemzetnek, szemben
a Nyugaton megszokott – jórészt homogenizált – politikai nemzetekkel.
A Hitel krédójába foglalt cél, egy nevelő értelmiség létrehozása volt. Vajon
miként egyeztethető ez össze a mai elitellenes ideológiákkal? És vajon milyen
más úton lehet az emberi minőség felemelését szolgálni? Sokféle mód van erre,
de valamennyi ezen a csomóponton át valósulhat meg. Igen fontos figyelmeztetés
a „hogyan” keresése. Ő akkoriban a Németh László18 Magyarok Romániában19
című tanulmányának nyomán kialakult vita hatása alatt mintegy megelőlegezi
a következő a Makkai Sándor20 expatriálása és Nem lehet21 című írása után
kialakult viharra adandó választ. Hiszen utóbb a „nem lehetre” felelő Reményik
Sándor a „lehet mert kell”22 választ adja, sőt ő is már két évvel előtte megírja az
Ahogy lehet23 című versét.
A pragmatikus Albrecht „hogyanja” örök követendő tanács a mindenkori
szorításban élő magyarság számára. A nagyfontosságú Vásárhelyi Találkozón24
mondott vitaindító beszédében olvashatjuk: „Sokáig élt a hit a magyarságban
– reménység volt több benne vagy álom? – hogy a kisebbségi kérdésnek általános
európai rendezése nemsokára el fog következni. […] Tudomásul kell vennünk,
hogy Európának nincs ideje velünk, a mi kis bajainkkal, érzelmi kisugárzásainkkal
törődni. Hát tudomásul vettük. Keserves volt, de túl vagyunk rajta. Aztán
Makkai megírta: nem lehet, Reményik a protestánsok máglyára menő hitével
visszavágta: lehet, mert kell. Mi pedig állunk a kettő között, nem törődünk
vele, hogy lehet vagy nem lehet, hanem ehelyett kutatjuk a módot, a módozatokat,
az eszközt, a Módszert: hogyan lehet mégis…”25 Ugye ma sem állunk
másként? Ma is ezt kell kutatnunk, és ma is hiába várnánk az európai megoldást
összmagyar megmaradásunk gondjára.
És most figyeljünk ennek a kiváló és előrelátó tanácsadónak egy másik, napjainkban
élő valósággá vált megállapítására: „Az erdélyi magyar kisebbség
annyi joggal fog bírni, mint amennyi súllyal Erdélyben bír s mint amennyi súlyt
Erdély a román államkomplexumban jelent s végül, de elsősorban, mint amennyi
értéket és érdeket Románia számára a Dunamedencében Magyarország barátsága,
esetleg szövetsége képvisel.” Vagy: „Kisebbségi társadalom még a legszélsőbb
individualizmus idején sem engedheti meg tagjainak sem az önző különállást,
sem a külön csoportokra tagolódást. A kisebbségi élet nem önző elzárkózást,
hanem a szabad kitárulást követeli.”26
Aktualitása miatt mindkét idézetnek azonnali visszhangja lehet bennünk.
Albrecht a kisebbségi kérdés politikai, államközi megoldását nem a nagyhatalmakra
bízta volna, hanem az érintett felek közötti szerződésekre. 1939-ben
A szellem kötelessége című vezércikkében írja: „…a szép gondolatokat ma már
csak erős ököllel lehet megvédeni […] vagy: „…az önmagának élő polgári életformának
egyszer s mindenkorra vége; ma már az ember csak egy közösségben
s egy közösségért élve érezheti és teheti magát emberré. […] ez a közösség nem
lehet más, mint a családdá alakult nemzeti közösség, melynek – Tamási szavaival
élve – címere a nép.”27
A Hitel-szerkesztő Albrecht nem véletlenül idézi a Hitel- és a Helikon-i tagságot
egyaránt vállaló Tamásit. Íme – most csupán közbeszúrva – a két oldal
egységének egy apró bizonyítéka.
1943-ban, már magyar fennhatóság alatt, a revíziós sikerek múlandó kábulatában
élő és háborúba sodródott országban írja a Magyar hivatás című cikkében:
„Több út áll előttünk? Európa testét átszelő, széles, kikövezett országutak
kínálgatják magukat, csábítanak a megtett eredményekkel. Közöttük szerényen
húzódik meg a magyar út? Ma még bozót rejti el előlünk járhatóságát, pedig
kitisztítható volna könnyű munkával, s akkor kitűnne, hogy járható, sőt a mi
számunkra egyedül ez járható. Forduljon önmaga felé a magyar lélek, támaszkodjék
a magyar népre a politika, kérjen kölcsön egy kis paraszti józanságot
a tudomány: rögtön járható lesz az út, s kialakul az a magyar magatartás, mely
az államrendszer átalakulásánál a magyar föld és a magyar lélek adottságait
és a magyar korszerűséget veszi zsinórmértékül, a nemzet megújulását pedig
úgy végzi el, hogy az közelebb jusson önmagához, önmaga lényegéhez.”28
Ismét ráismerhetünk napjaink nehéz küzdelmeinek alapvetéseire egy újabb,
s nem kevéssé veszedelmes háttérrel folyó, de elkerülhetetlen önvédelmi kísérletünk
válságának idején. Ennek puszta felismerése nyomán kaphatunk igazán
képet Albrecht Dezső jövőbe is mutató éleslátásáról, s egyben megerősödhetünk
abbéli hitünkben, hogy melyek lennének napjaink hogyanjai.
Most pedig lássunk Albrecht idézeteivel párba állítva egy helikonista véleményt.
Makkai Sándor püspök író a Helikon tagja szól hozzánk. A kezdeti „kis”
Hitel 1935 évi első, indító számának vezércikkéből idézek:
„Béke, igazság és szeretet miért váltak velünk szembe üres frázisokká, amiket
már nem is nagyon hangoztatnak többé, és ha meg hangoztatnak Európa
népei, akkor azt csak a mi kizárasunkkal ismerik el az emberközösség életének
szabályozó elvéül, amelynek érvénye alól ki kell rekeszteni a halálraítélteket?
Akik ilyen mélyre néznek, azok nemzetük szeretetétől is mélyebben
vannak áthatva […] minden idők legjobb magyarjainak szenvedései fakadnak
ebből a tragikus érzésből. És akit meg soha nem igézett meg e végzetre
meredő döbbenet, az nem értheti meg a legkülönb magyar szellemek bús
magányát. […] Csak ha szemtől szembe láttuk a halált, fogunk elvetni magunkból
minden könnyű optimizmust, felületes önáltatást, véletlenben való
bizakodást, kézlegyintő
megnyugvást a maguktól jövő külső megoldásokban.
A lét és nemlét örvénye felett fordul egyedül a szemünk önmagunkba. […]
A keserű tapasztalatok, az ész sivár meggondolásai mögött van és megragadható
egy másik valóság is, a lelki nemzet elpusztíthatatlan képe es örökké-
való értéke.
Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg és
nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az
evangéliumi igazságokhoz, amelyekhez Európa hűtlen lett, és ő maga képviseli
azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben
kifele, akik létjogát kétségbe vonták, támadják és megsemmisítéssel fenyegetik.
Ez pedig azt jelenti, hogy ha a magyar nemzet mindenütt, ahol tagjai élnek
a tiszta evangélium mértéke alá állítja egyéni, családi, közösségi életét, intézményit,
kultúráját egyaránt: akkor olyan megdönthetetlen európai mértéket
állíthat önmagában a világ elé, amely intő jel, lelkiismerethez szóló bizonyságtétel,
és végre megismert és tiszta érték lesz a világ szemében is. Ezt a magasabb
célú nemzetpolitikát kell képviselnie a magyarságnak. […] Ez legyen kritikájának
és építésének mérteke, és akkor, amilyen mértékben komolyan veszi és
teszi ezt, olyan mértékben élete, jövője is lesz. A kicsi a gyönge, a szétszaggatott
csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt,
a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”29
2018-ban ezeket fűztem hozzá: „Makkai látomása máig sokatmondó látomás.
Azonkívül, hogy annak gyökeres változásaival együtt túléltünk háromnegyed
évszázadot, sem kívül, sem pedig belül nem módosult a helyzet. »A világesemények
és az emberi lelkek megfigyelése« ugyanarra az eredményre vezet. A »halálra
ítélt« érzet sem változott, vagy ha mégis, csak rossz irányba. A »külső erőviszonyokat
alakító erőket« ma még jobban átláthatjuk, és hatalmuk még nyomasztóbb,
befolyásuknak gyakorlásában meg gátlástalanabbak. Az ébredéshez szükséges
»döbbenet«, amely esetleg képes felemelni morális süllyedésünkből, ma is nélkülözhetetlen,
s ehhez elegendő lehetne, ha »a világ szerint győztes, uralkodó, szabadjára
engedett nemzetek emberét«, tehát a liberális embert és az őt vezérlő szellem
céljait világosan látnánk. És vajon Európa – közben valóban létrehozott – közössége(?)
az »életet szabályozó elveket« nem nélkülünk akarja-e »elismerni«?
Ugyanakkor a »könnyű optimizmus« (mai szóval hurrá optimizmus) az önáltatás
és csodavárás nem fenyeget-e ma még nagyobb erővel?
S végül az általa kijelölt utat »magasabb célú nemzetpolitikának« nevezi. Igen,
nemzetpolitikának. De az elején említett másik érzés és benne a reményt keltő
kiutat jelentő »evangéliumi igazság« és »evangéliumi értékek« s zerinti é let n em
jelenti-e az azóta még fontosabbá vált racionalitást, mértéktartást, más szóval
a fogyasztói társadalom csábításait is kiküszöbölő életformát? Természetesen
a mélyülő morális válságból való kiútkeresés mellett, s azzal elválaszthatatlan
egységben.
Ez a magasabb célú nemzetpolitika olyan, amely igencsak nehezen egyeztethető
össze bármiféle pártpolitikákkal, legyen szó hatalmon levő, vagy arra
váró pártokról. De, ha van párt, amelyik e nemes célokra mégis szövetkezett,
meg kell próbálnia. Amikor viszont Makkai Sándor arról beszél, hogy a kicsinek,
a gyöngének, a szétszaggatottnak a naggyá tevőt kell bátran felvállalnia,
nem esztelenségekre, hanem a szellem, a lélek, a hit, a munka és a teljesítmény
terén elvárható »nagyságra« gondol.
A gondolat ma annyit vitatott értelmezése dolgában éppen egy másik, a Helikont
és a Hitelt összekapcsoló személyiség, Tamási Áron30 szavaira figyelmeztetnék.
A Cselekvő erdélyi ifjúság című,31 nagy jelentőségű öt részes sorozatának
a Hitel fiataljairól szóló cikkéből, annak záró sorait idézve: »Pedig bármilyen
vakmerőnek latszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban
abban latom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki. Igen – merjünk
nagyok lenni!«
Világos, hogy Tamási itt milyen »nagyságra« céloz.
Gondoljunk csak Németh Lászlóra,32 aki mindkét csoportosulást ismerte.
Ő is leírta, hogy a magyarság megmaradásának remélt útja egy egész Európát
megmenteni képes cselekvés irányában keresendő. Saját szavait idézve:
»Vagy a tízmilliónak kell tehát harminc milliót érnie, vagy a tízmillióra sincs
szükség többet. A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovász
népnek lenni!«.33
Figyelem kedves olvasó: a minőség Németh László által hirdetett fontosságának
ez az egyik kiemelendő mondata.”
2018 óta még tájékozottabbak lettünk néhány kemény tapasztalattal, ami
fokozott mértékben teszi aktuálissá e sok évtizedes üzeneteket.
A megemlékezésen túl – mint jeleztem – írásom egyik célja a két csoport
vagy holdudvar elválaszhatatlanságának igazolása. Mert a közéleti és politikai
cselekedetek terén oly aktív hitelesek tetteinek tervezése, kidolgozása során
együtt gondolkodtak a helikonistákkal, és azok pedig, miként évszázadok óta
a magyar írók, gondolataikkal, egyetértésükkel, erkölcsi súlyukkal, s az ezeket
tükröző írásaikkal járultak hozzá a közöshöz.
Olvassuk el a mindkét csoportosulásban érdekelt Tamási Áron sorait 1936
áprilisából: „Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk
keretén belül az egymással folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti
érdekekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdekek síkján
el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük,
hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt
részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti
különbség nélkül kell védekeznünk.”34
Most egy régebbi, ezzel foglalkozó összefoglalómból szemezgetek.35 Kemény
János36 – mint együttgondolkodó – a kör legaktívabbjai közé tartozott, és jelenléte
állandónak volt mondható, Kós Károly a Társaság nagytekintélyű szeniorjaként
lehetett hangadó minden megbeszélés során, Tamási Áron pedig –
elsősorban a Vásárhelyi Találkozó szervezése közben – amint annak idején
a túlélők elmondták, szinte magához ragadta a vezetést és irányította a munkát,
de a háború végével kapcsolatos cselekmények során szintén jelentős szerepet
vállalt. Kiss Jenő,37 aki a Helikonnak helyettes szerkesztője volt, a hiteles Vita
Sándor38 és Albrecht Dezső képviselőházba történt behívása (1941) után a Hitelnek
is szerkesztője lett. Még meg kell jegyeznem, hogy a Helikon évi egyszer
megrendezett találkozója mellett annak több tagja a folyamatos kapcsolatot
éppen a Hitel rendszeres napi, heti, havi – k isebb és nagyobb – együttlétein
tartotta egymással szüleim házában, a Kolozsvári Szász villában,39 majd 1942-től,
ezzel párhuzamosan, az általuk megnyitott Erdélyi Körben.
Márai Sándor40 Erdélyi emlék című naplójában így ír erről a társaságról:
„A Kolozsvári napok legerősebb emléke maradt számomra az a másfél óra,
melyet az Erdélyi Kör és a Hitel nevű folyóirat tagjainak és szerkesztőinek meghívására
erdélyi és budapesti írótársaim társaságában eltölthettem. Először is:
a régi Kolozsvári ház bolthajtásos szobáiban olyan társaság gyűlt össze, amilyent
Budapesten lasszóval is nehéz lenne összeterelni; »népiek« és »urbánusok«
békés egyetértében szemléltük egymást, s a találkozás valósága megint egyszer
meggyőzött arról, milyen mesterséges az a távolság, melyet az irodalompolitikai
és világnézeti harcok szakítanak az írók között. Kolozsváron találkoztunk,
s egyszerre megértettük, hogy vitaanyag lehet köztünk, de személyi ellentét
nincsen: ugyanannak a sorsnak s viselésére kötelez a közös feladat, a magyar
irodalom művelése, a szellemi és társadalmi alapfogalmak tisztázása. A másik
meglepetés: az erdélyiek válasza az anyaországbeli írók kérdéseire. A sorsközösség,
melyet mindenki érez, aki ma Kolozsvárott a magyarság problémáiról vitatkozik,
az erdélyiek szavában különös valóságérzékkel nyilatkozik meg.”41
Íme egy újabb bizonyítéka annak, hogy e két egymást átfedő szellemi csoportosulás,
vagyis a Helikon és a Hitel, mennyire tisztában volt az egység jelentőségével,
azzal, ami sajnos a mai napig nem valósult meg, s aktuális megnyilvánulásai,
mintha minden eddiginél sajnálatosabbak lennének. Pedig valóban
ugyanannak a sorsnak a viselésre vagyunk kárhoztatva.
A kolozsvári Hitel folyóirat 1935 és 1944 közötti három korszakának egyik
alapvető jellegzetessége volt, hogy egy hasonló névvel illetett szellemi csoportosulásról
beszélhettünk, melynek a folyóirat csak egyik fóruma volt.
Mint említettem, a kezdeti, szinte mindent felölelő spektrum, rövidesen és
teljesen érthetően megoszlott. A nemzetpolitikai szemle körül csoportosult írók
és költők szépírásai a Helikonban vagy a Pásztortűzben jelentek meg, s a Hitel
feladata a tudományos, különösen a nemzetstratégával foglalkozó írások közlése
lett.
A Hitel szellemi körének házunkban zajló napi munkájában és a sűrű együttlétek
során töretlenül és folyamatosan közös gondolkodásában azonban a három
korszak 220 résztvevője közt a Helikon 55 tagjának pontosan egyharmada
aktívan volt jelen. Vagy mint a szellemi kör tagja, vagy mint írásaival is jelentkező
munkatárs. Kiemelném közülük ismét Kemény Jánost, Kós Károlyt és Tamási
Áront, de láthattuk, Kiss Jenő ugyancsak érdekes módon fedte át a két
csoport munkáját.
A két szellemi csoport nyitottságában szintén hasonlatos volt egymáshoz,
és azonos céljaik szintén összefonták őket. Ha valakinek efelől kétsége lenne,
semmi sem igazolja jobban ezt az állítást, mint a vészterhes időkben történt
kiútkereső és a tragikus napok eseményeibe történő sok esetben együttes beavatkozásaik,
illetve az ilyen felelős értelmiségi magatartást tanúsító személyek
örvendetes és tagadhatatlanul hasznos és logikus kétlakisága. Tizennyolcan
a két társaságnak nem csupán tagjai, de olykor meghatározó alakjai voltak és
személyükben egyszerre lehettek „helikonisták” és „hitelesek”.
A kapcsolat legkönnyebben kimutatható gyökerei természetesen az ős-
Helikonisták közé tartozó Makkai Sándorhoz és közben felnövekedett fiához,
Makkai Lászlóhoz42 vezetnek vissza. Előbbi a Magunk revíziója megírásával
a Hitel egyik szellemi fő gyökerét alkotta meg, fia pedig az első „kis” Hitel egyik
szülőatyjának mondható, s mindketten munkatársai voltak és maradtak a későbbi
„nagy” Hitelnek, Makkai László éppenséggel a negyedik legtöbbet publikáló
szerzőként, de nyomós érvekkel járult hozzá az összetartozáshoz Tamási
Áron egész tevékenysége is.
A Hitelben munkálkodó Helikonisták névsora a következő volt:
Az első 28-ból: Hunyadi Sándor, Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor,
Reményik Sándor, Tamási Áron, a Helikonhoz ezután társult 27 közül pedig:
Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Makkai László, Szabédi
László, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil,
Vita Zsigmond, Wass Albert.
Ez a két névsor a helikonistáknak éppen egyharmadát jelenti, más módon
azonban még többen kerültek kapcsolatba a Hitel csoporttal. Elég, ha Kacsó
Sándor vagy Ligeti Ernő nevét említem, vagy a Hitel konkrét politikai akcióiban
történt együttműködés szereplőit, mint pl. Kolozsvár nyílt várossá nyilvánításában
Bánffy Miklós, a Horthy kormányzótól a fegyverszünet azonnali bejelentését
követelő Erdélyi negyvenek aláírói közül pedig Bokor Péter dokumentumértékű
könyve (Végjáték a Duna mentén)43 és Vita Sándor emlékezései44
alapján mások is.
A magyar négy év alatt a Hitel társasága kibővül, és bár a kemény mag továbbra
is a Szász-villában találkozik, a kétszáz fős társaságnak nagyobb térre
van szüksége. Az új otthonteremtésben tevékenyen részt vesz apám, és anyám
– a Hitel háziasszonya – rendezi be az Erdélyi Kör helyiségeit. Ezután a tömegesebb
találkozások itt zajlanak. A helyiség az Erdélyi Pártnak45 szintén találkozóhelyévé
válik. Mint ismeretes e párt szerveződését Teleki Pál támogatta, és általa
azt remélte (amiben nem csalódott), hogy így a német orientáció elleni
politikájához nyer szövetségeseket. A párt szimpatizánsai közt hitelesek és
helikonisták egyaránt előfordultak, s így együttműködésük további személyekkel,
valamint találkozási felülettel gazdagodott.
Nem mellékes itt idéznem a Hitelt alapító Makkai Lászlónak, a Helikon későbbi
tagjának szavait a Hitel álláspontjáról, melyet a lap második számában
jelentetett meg 1935. január 15-én.
Az Álláspont című írás alcíme: Bevezetés a Hitel világnézeti cikkeihez. A szerző
így ír: „Bevallom, hogy amikor »világnézeti« cikkem megírására gondoltam,
szorongás fogott el: Vajon meg lehet-e birkózni a világnézet szó összes visszhangjával,
melyeket kiejtése ma felver; vajon nem mosolyogtatja-e meg vagy
nem bosszantja-e fel a világnézeti vesszőfutásokban kifáradt embereket? […]
ízléses ember a mai konjunktúrában, ha van világnézete, belül hordja, nehogy
összetévesszék az »eszmék vigéceivel«.”
Tagadhatatlan aktualitású szavak. Majd folytatja:
„Kérdéseink négy egymásbahelyezkedő közösség, négy koncentrikus kör
problémái. Európai emberiség eszméi, középeurópai gátlások és lehetőségek,
magyar hagyományok és kötelességek, erdélyi valóságok […]. A négy közösség
hagyományai közt minden megvan, amiből egyéniségünk és a kor hozzáadásával
új világot teremthetünk. […] nem a megvolt vagy meglevő valóságok követésére
szólítjuk fel a mieinket. Európa története céltalan Közép-Európa soha
sem vált valósággá, a magyarság nem fejtette ki soha képességeit, Erdély és
erdélyiség nemesebb értelemben mindig csak jámbor óhaj maradt. kalandokkal
és gaztettekkel van tele.”46
A folyóirat 1938/3. számában Imre Lajost47 idézve olvashatjuk: „Az tartozik
egy nemzethez, aki hitvallást tesz az életével arról, hogy az élete alapját képező
isteni életparancsot annak a nemzetnek a kebelében, körülményei és feladatai
között akarja szolgálni és teljesíteni. Azt az internacionalizmust, amely ezt nem
akarja a saját nemzete kebelében vállalni, meg kell vetni, mert ez a szellem
nemcsak káros, de mivel az ember rendeltetésének a parancsát utasítja vissza,
erkölcstelen is. Az emberi hivatástudattal szakított ilyen lelkek árvák. Gondtalanok,
mert és éppen ezért károsak az emberi közösségben, mert közösségbontó
hatást gyakorolnak. […] az erkölcsi magatartásnak a kiépítésével kell új bevehetetlen
bástyát állítanunk magyar voltunk számára. […] ennek az erkölcsi
magatartásnak a megvalósítása csak a teljes (totális) nemzetlétben juthat teljesedésre.”
48
Kiemelt jelentőségére való tekintettel (ezúttal bővebben) ismétlésbe bocsátkozom.
A szerkesztőség ugyanis Németh Lászlót idézi:
„Vagy a tízmilliónak kell tehát harminc milliót érnie, vagy a tízmillióra sincs
szükség többet. A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovász
népnek lenni. […] Az egyik érzésünk gyötrelmes sötét. […] hogy a történelem
őrlőmalmába vetett nemzetünk, az ész minden érve szerint halálra van ítélve,
nincs kiútja a rettenetes felmorzsoló élek közül. […] Nincs segítség! […] A keserű
tapasztalatok, az ész sivár meggondolásai mögött van és megragadható egy
másik valóság is, a lelki nemzet elpusztíthatatlan képe és örökkévaló értéke.
[…] Minden külsőség és anyagiasság lebontásával elérkeztünk a nemzeti szellem
kérdéséhez, ahhoz, hogy ennek légies anyagában miképp valósítható meg
az öntudat elmélyítése, a teljesebb, kiműveltebb, magyarabb magyarság.”49
Szekfű Gyula50 pedig miben reménykedett? Nos, abban, hogy: „[…] lélekben
és alkotásban is visszatér(ünk) Széchenyi István51 örök magyar programjához:
reform és konzerválás, újítás és hagyomány szintéziséhez, a magyarabb magyarsághoz”.
52
És bízott az ifjúságban.
Ravasz Lászlónak53 a Hitel 1937/1. számában Az idő feletti Széchenyi című beszédét
olvashatjuk. Ha ez a beszéd ma hangzana el, fel sem tűnne, hogy 80
évvel ezelőtt írták.
„…igazán csak most aktuális Széchenyi. A próféta mindig akkor a legnélkülözhetetlenebb,
amikor leginkább elesett a népe. A magyar ma sokkal nehezebb
helyzetben van, mint volt az ő idejében. Akkor egy nagy birodalomnak
volt elmaradt és eléggé nem értékelt alkotórésze, de léte biztosítva volt s előtte
nagy lehetőségek állottak. Ma a magyarság három létformában él, s mindeniknek
megvan a maga egyéni tragikuma. Egyik a diaszpóra magyarság, amely
szétszórtan él az öt világrész embervadonában, gyárak, bányák, sáncok vérszívó
poklaiban, mint a legkeményebb és legolcsóbb emberhús, a civilizáció sátáni
lakomáján. Majdnem egymillió magyar az a sok parányi nyitott hajszálér,
amelynek kapuján a nagyvilág homoktengerében elvész a drága magyar vér.
Másik része a kisebbségi magyarság. Hárommillió magyarra rászakadt a világtörténelem
s most nagyszerű emlékeikben élnek fájdalmas és árnyszerű életet.
Ez a magyar hádesz.
S végül itt van a törzs, amelynek megvan a teljes szabadsága, de életfeltételei
nem az ő hatalmában állanak s ha alkotmányában független is, sorsa nála ezerszer
nagyobb történelmi erők függvénye lett. Ez a fokozott veszedelem fokozottabbá
tenné Széchenyi próféciájának tragikus hevét. Gondoljuk el, micsoda
erővel kiáltaná vészjeleit, fenyegetéseit és biztatásait a mai világhelyzetben
az a Széchenyi, aki 1849-ben egy aránylag sokkal kisebb sorsfordulat súlya
alatt összeroppant, hogy e prófétai ténnyel nemzete bukását jóslatszerűen kiábrázolja,
mint ahogy némely drága, babonás tükör eltörik, mielőtt gazdája
meghal.”54
Gróf Mikó Imrét, Erdély Széchenyijét55 idézik, aki egykor a nemzeti öntudatról
így írt: „A nemzeti öntudat az a népeknél, ami az önérzet az egyénnél.
[…] E nemzeti tudatnak viszont gazdag táplálékot a hazai történetek ismerete
nyújt […].”
Végül a már említett Vásárhelyi találkozó és a negyvenek beadványa mellett
még hivatkozzunk néhány közös tettükre. Hiszen a Horthyhoz Teleki Géza56
(a már halott miniszterelnök fia) által elvitt negyvenek beadványának további
sorsát sem szemlélik tétlenül. Innen indul a Tatárhágón át, halált megvető bátorsággal,
báró Atzél Ede57 a z első t itkos moszkvai útra, majd a z ezt követő
három személyes hivatalos küldöttség egyike, a már említett Teleki Géza, aki
az úgynevezett „Faragho-delegáció”58 tagjaként maga is aláírója a szovjetekkel
kötött fegyverszünetnek. Csakhogy mire hazaérnek már lezajlik a puccs.
A politikai foglyok kiszabadításában, a zsidómentésben, Kolozsvár megvédésének
(nyílt várossá nyilvánításának) munkájában, valamint az átmenet
veszélyeinek és nehézségeinek leküzdésében is kiveszik részüket. Mindez
azonban már egy másik történet része, miközben igazolja a szellem embereinek
bátorságát és elkötelezettségét a nemzeti sors feletti őrködés felelőssége
dolgában.
Helikon és Hitel, Hitel és Helikon a közös céljával és tagadhatatlanul máig ható
aktualitásával együtt egy. Munkásságuk, szellemiségük, nemzedékeket felnevelő
kisugárzásuk önmagában igazolja, hogy múltunk, jelenünk és jövendőnk
szerves folytonossága semmiféle ideológiai rögeszmével sem helyettesíthető.
Az is ismert, hogy egymást követő erők a történelem folyamán egymást
követő utópiákkal törekedtek a világot uralmukba hajtani, s bár eszközeikben
sem voltak válogatósak, valamennyi bukásra ítéltetett. Vagyis tudjuk, hogy mi
lesz. Sajnos az sem kérdés, hogy addig mi lesz. Bizony szenvedés, sok szenvedés.
De nemzeti megmaradásunkért, a teremtés nagy egészének részeként, vagyis
világviszonylatban, éppen úgy küzdenünk kell, mint az Isten képmására született
ember jövőjéért.
Jegyzetek
1 Beszédes hallgatás, 2010; Palackposta Erdélyből, 2012; Újraélesztés, 2018; Öröklött szolgálat, 2018.
2 Hitel, 2018; A Vásárhelyi Találkozó, 2022; A múltat végképp megjegyezni, 2024; Morbus minoritatis?, 2025.
3 Elhallgatott értékeink (Boros Zoltán), 2008.
4 Az Erdélyi Helikon havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat volt, amely 1928 májusától
1944 szeptemberéig jelent meg Kolozsváron. Az indulásakor a magyar irodalom erdélyi
központjaként szolgáló lapot az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki, első felelős szerkesztője
Kós Károly, főszerkesztője pedig Bánffy Miklós (Kisbán Miklós) volt.
5 A Pásztortűz a Trianon előtti Erdélyi Szemle utóda, 1921 és 1944 között jelent meg Kolozsváron.
Főbb jellemzői az erdélyi szellemiség ápolása, a Trianon utáni magyar irodalom szervezése.
Gazdag képes és művészeti mellékleteket is közölt. Főszerkesztői Reményik Sándor, majd
Nyirő József voltak.
6 A Hitel folyóiratot Venczel József és Makkai László 1935-ben indítja útjára újság formátumban,
de 6 szám után megszűnik. A jogutód Venczel József aztán Kéki Béla, Albrecht Dezső és Vita
Sándor egyenjogú főszerkesztésével újraindítja a manapság is ismert oktáv formátumban és
negyedévente. Otthonául, a tulajdonosok beleegyezésével és támogatásával, a Szász István
és felesége Hort Ida értelmiségi szalonjának is helyet biztosító kolozsvári villát választja. 1941
után már államilag is támogatott havilapként folytatják a munkát 1944 augusztusáig.
A Hitel széles szellemi körének szépírói termését közlő Helikon és Pásztortűz mellett munkamegosztással
a nemzetpolitikai témakört – azt alcíméül is választva – szolgálta.
7 Kós Károly, eredeti nevén Kósch Károly (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977.
augusztus 24.) magyar népies stílusú építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó,
tanár, politikus. Tiszteletére „a magyar építészet napja” december 16-a.
8 Albrecht Dezső (Bánffyhunyad, 1908. február 26. – Párizs, 1976. szeptember 6.) ügyvéd, debatter
politikus, esszéíró, a kolozsvári Hitel folyóirat egyik főszerkesztője, az 1945 utáni magyar emigráció egyik szervezője, Albrecht Lajos ügyvédnek, a Trianon utáni Magyar Néppárt
elnökének fia.
9 Az 1941 tavaszán Kolozsváron a Fő tér (Főtér) 5. szám alatti helyiségekben megalakult Erdélyi
Kör a Hitel folyóirat és az Erdélyi Párt köré tömörülő erdélyi magyar szellemi és politikai értelmiség
fontos vitaklubja, illetve társadalmi egyesülete volt. Teleki Béla, Albrecht Dezső és
Vita Sándor vezetésével jött létre, berendezője és háziasszonya a Hitel hátterét is biztosító
Szász Istvánné-Hort Ida volt. A bécsi döntést követően megszaporodott Hitel csoport, valamit
a Helikon tagjai, de utóbb az Erdélyi Párt tagsága és általában a helyi magyar értelmiség itt
naponta cserélhetett eszmét.
10 Albrecht Dezső: Építő Erdély. Hitel, 1936/1.
11 Uo.
12 Uo.
13 Uo.
14 Első megfogalmazója Gróf Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” a Világ c ímű (1831)
könyvében.
Az eredeti teljes mondat: „Merjünk nagyok lenni – s valóban nem oly nehéz –, de legyünk
egyszersmind bölcsek is!”
15 I. m.
16 Uo.
17 Uo.
18 Németh László Károly (Nagybánya, 1901. április 18. – Budapest, 1975. március 3.) Kossuthdíjas
magyar orvos, író, esszéista.
19 Németh László: Magyarok Romániában. 1935-ben jelent meg Budapesten, a szerző által szerkesztett
[Tanú] című kritikai folyóirat III–IV. számában (teljes egészében kitöltve azt).
20 Makkai Sándor (Nagyenyed, 1890. május 13. – Budapest, 1951. július 19.) erdélyi magyar író,
pedagógus, teológus, református lelkész, az Erdélyi református egyházkerület püspöke 1926-tól
1936-ig, majd debreceni teológiai professzor.
21 Makkai Sándor: Nem lehet. Láthatár, 1937., 2. sz., 49–53.
22 Reményik Sándor: Lehet, mert kell. Ellenzék, 1937. február 17.
23 Reményik Sándor: Ahogy lehet (vers), 1935. április 11. A Romon virág című 1935-ös kötetében
jelent meg.
24 Vásárhelyi Találkozó – Az erdélyi magyar ifjúság 1937. október 2–4-e között Marosvásárhelyen
tartott találkozója, amelynek során, a romániai jobboldal szembetűnő előretörésének
közepette, kísérlet történt az ifjúság különböző világnézetet valló csoportjai közötti szemléletbeli
eltérések feloldására, valamiféle cselekvési egység megteremtésére a nemzeti erők
összefogása érdekében. A találkozó megrendezésének érdeméről évtizedes hamis vita alakult
ki (Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Akadémiai Kiadó, 1967. és Thurzai Mária: A Vásárhelyi
Találkozó. Bukarest, 1977, Politikai Kiadó), mely a Román Kommunista Párt eredményeként
bemutatva ezáltal a visszautasítottságba süllyesztette a helikonista és hiteles Tamási
Áron nagy kísérletét. A tisztázás szintézise Szász István Tas A Vásárhelyi Találkozó című (2023)
nagy monográfiája, amely a hamis állításokat hitelesen és bizonyítékok sokaságával cáfolja.
25 Albrecht Dezső: Társadalmunk átalakulása – Kétrétegű erdélyi társadalom. Hitel, 1937. 2. évf.,
3. sz., 177–188.
26 Uo.
27 Albrecht Dezső: A szellem kötelessége. Hitel, 1939, 4. évf., 3. sz., 253–256.
28 Albrecht Dezső: Magyar hivatás. Hitel, 1943, 7. évf., 3. sz., 129–133.
29 Makkai Sándor: Mi lesz velünk. „kis”-Hitel, 1935/1. Vezércikk.
30 Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 20. – Bp., 1966. máj. 26.), székely magyar író, az MTA
l. tagja (1943–49), rendes tag posztumusz 1989, Kossuth-díjas (1954).
31 Tamási Áron öt részes sorozata: Cselekvő erdélyi ifjúság. Brassói lapok, 1936 április.
32 Németh László: A reform, 1935.
33 Németh László: A minőség forradalma. Tanú, III. szám, 1933 január, 141–143. Ebben a szerző
magyar szellemi élet, a politika, a társadalom és az irodalom megújulását sürgeti, és a men�-
nyiségi szemlélet helyett a szellemi, erkölcsi minőség primátusát hirdeti.
34 Tamási Áron: A Hitel fiataljai. Brassói lapok, 1936. április 5.
35 Részletek Szász István Tas 2012. május 30-án az Írószövetségben rendezett Hitel-konferencián
elhangzott előadásából.
36 Báró magyargyerőmonostori Kemény János István (Pittsburgh, USA, 1903. szeptember 5. –
Marosvásárhely, 1971. október 13.) író, költő, színházigazgató, a korszak legkiemelkedőbb
mecénása, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója.
37 Kiss Jenő, álnevei: Krizbai Géza, Ipp Dániel (Mócs, 1912. szeptember 13. – Kolozsvár, 1995.
december 16.) magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, a 20. századi erdélyi magyar líra egyik
kiemelkedő képviselője.
38 Vita Sándor (Nagyszeben, 1904. február 1. – Budapest, 1993. január 26.) erdélyi magyar közgazdász,
közgazdasági szakíró, szerkesztő és országgyűlési képviselő volt. Az erdélyi magyarság
két világháború közötti szellemi és politikai életének, valamint a Hitel-mozgalomnak
is jelentős alakja volt.
39 A Trianon utáni tönkretételből saját erőből talparaálló Szász házaspár, Szász István gazdamérnök
és Hort Ida színművésznő által részletekben épített saját tervezésű villa (ma: Kolozsvár
Vulcan utca 13 sz. alatt román tulajdonban, de restaurált állapotban látható) a korszak
magyar értelmiségének egyik gyülekező helyeként 1936-tól felvállalta a Hitel új „nagy” folyamának
támogatását és annak otthonává vált az 1944 augusztusában megjelenő utolsó
számig, majd relikviáinak megőrzését is magára vállalta. Ezek átmentéséből született meg
a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria ma is látogatható emlékhelye.
40 Márai Sándor Károly Henrik, Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. ápr. 11. – San Diego, Kalifornia,
1989. febr. 21.) író, költő, újságíró, rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
41 Márai Sándor: Erdélyi emlék. Helikon Könyvkiadó, 2017, 148–149.
42 Makkai László (Kolozsvár, 1914. július 10. – Budapest, 1989. december 1.) Makkai Sándor
(1890–1951) író, református püspök fia, magyar történész, egyetemi tanár. 1982-től 1985-ig
a Magyar Történelmi Társulat elnöke, 1985-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező
tagja, 1987-től rendes tagja. 1971-től a Debreceni Református Teológiai Akadémián professzor.
A katolikus Venczel Józseffel karöltve a kolozsvári Hitel folyóirat alapítója (1935), utóbb
a Helikoni közösség tagja.
43 Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz. Bp., 1982, RTV-Minerva–
Kossuth.
44 Vita Sándor: A Hiteltől a Tisztelt Házig. Visszaemlékezés, napló (1943–1944), országgyűlési
beszédek. Sajtó alá rendezte: Hunyadi Attila Gábor. Kolozsvár, 2014, Polis Könyvkiadó.
45 Erdélyi Párt egy 1940 és 1944 között, a második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt
Észak-Erdélyben működő jelentős politikai tömegpárt volt. Célja az erdélyi magyarság
egységbe tömörítése, helyi érdekeinek képviselete és az anyaországba való zökkenőmentes
visszailleszkedés elősegítése volt, miközben igyekeztek megőrizni az erdélyi önálló politikai
és szellemi hagyományokat. Teleki Pál a Hitel csoport alapszabályait mintának tekintve alkotta
meg ezt az angolszász orientációjában számára parlamenti hátteret jelentő pártot, mely
egész fennállás alatt meg kellett harcoljon az anyaországi pártok behatolási kísérleteivel.
46 Makkai László: Álláspont. Hitel, 1935/2.
47 Imre Lajos: (Hódmezővásárhely, 1888. november 4. – Kolozsvár, 1974. március 8.) magyar
református lelkész, pedagógiai szakíró, szerkesztő.
48 Imre Lajos: A kisebbségi élet erkölcstana és neveléstana. Hitel, 3. évf., 1938/3.
49 Németh László: A reform. 1935.
50 Szekfű Gyula: Szekfű Gyula Ignác (Székesfehérvár, 1883. május 23. – Budapest, 1955. június 28.)
magyar történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja, a kora újkori magyar történelem
kutatója. A Három nemzedék szerzőjeként a Horthy-rendszer egyik fő ideológusa, ugyanakkor
az 1945 utáni rendszer is kitüntetett helyen kezelte őt. Moszkvai nagykövet is volt.
51 Sárvárfelsővidéki gróf Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április
8.) államférfi, valóságos belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, „a legnagyobb magyar”. Eszméi,
hatása és gyakorlati tevékenysége által a modern Magyarország egyik megteremtője.
52 Szekfű Gyula: A mai Széchenyi – Eredeti szövegek Széchenyi István munkáiból. Révai Testvérek
Irodalmi Intézet Rt. 1935. A kötet záró sorai.
53 Ravasz László (Bánffyhunyad, 1882. szeptember 29. – Budapest, 1975. augusztus 6.) református
lelkész, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke 1921-től 1948-ig. Az MTA
tagja. Ordass Lajos és Pap László mellett a pártállami időszakban a magyar protestantizmus
egyik példaadó egyénisége volt.
54 Ravasz László: Az idő feletti Széchenyi. Hitel, 2. évf., 1937/1.
55 Gróf hídvégi Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi
magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus. Erdély Széchenyijeként emlegetik.
56 Széki gróf Teleki Géza Pál Rudolf (Budapest, 1911. november 27. – Mathias, West Virginia,
USA, 1983. január 5.), magyar geográfus-geológus, kolozsvári egyetemi tanár, a Hitel-csoporttal
együttműködő politikus, olimpikon, cserkészvezető. Gróf Teleki Pál földrajztudós,
miniszterelnök fia.
57 Báró Atzél Ede (Budapest, 1906. október 10. – eltűnt 1944. december 15.) erdélyi földbirtokos,
közgazdász, agrárpolitikus, a magyar nemzeti ellenállási mozgalom mártírja.
58 Faragho Gábor (Kecskemét, 1890. február 16. – Kecskemét, 1953. december 22.) magyar katonatiszt,
vezérezredes, közellátási miniszter, nemzetgyűlési képviselő. 1940. július 1-jétől 1941.
június 23-ig tábornoki rendfokozattal katonai attaséként teljesített szolgálatot Moszkvában.
Kitűnő orosz nyelvtudása, helyismerete és a kormányzó iránti személyes hűsége alapján
Horthy Miklós őt bízta meg a Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció vezetésével, immáron
vezérezredesi rangban. A küldöttség 1944. szeptember 28-án indult, s kalandos körülmények
közepette október 1-jén érkezett meg Moszkvába. Az október 15-i kiugrási kísérlet
kudarca után a más úton Moszkvába került magas rangú katonatisztekkel kiegészült bizottság
rövidesen megkezdte tárgyalásait a szovjet féllel egy új ideiglenes nemzeti kormány megalakításáról.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-én közellátásügyi miniszterré választotta.
Ezt a beosztást 1945. június 21-ig töltötte be. Július 5-én nyugdíjazták. Ezt követően
visszavonult a politikai élettől, ellenállási érdemeiért meghagyott birtokán gazdálkodott
haláláig. 1951-ben megvonták nyugdíját és ki akarták telepíteni. Puskin volt budapesti szovjet
követ közbenjárására azonban lakóhelyén maradhatott.
Szász István Tas (1938) orvos, író, szerkesztő. Leányfalun él.